A notórius csendháborítók

Az elmúlt estéken ültem a fotelben, ölemben az altatandó gyermek és azon morfondíroztam, hogy nincs az az Isten, amiért én a kertvárosba költöznék. Még hogy csend, nyugalom! Hol? Három percenként riasztják fel egymást a kutyák a kertekben és vadabb lármát (és idegesítőbbet) csapnak mint egy csapat részeg egyetemista két kocsma közt.

Egyébként nem értem a dolgot, de őszintén. Én mindig elleneztem a városi kutyatartást, szerintem két kárvallottja van a kutya és az ember. Egy kutyának tér kell, füves-földes terület nem pedig aszfalt és szűk lakások. Az embernek (magamból indulok ki) viszont nincs szüksége szőrre, büdösre és összeszart közterületekre. Senkinek se jó ez.

Persze láthatóan egy csomóan máshogy vélekednek a dologról.

Viszont azt nevetségesnek érzem, hogy egy városban nem zenélhetünk este 10 után, mert hangos és zavarja az embereket a pihenésben, de a kutyák még hajnali hatkor is bátran ugathatnak. Én például ember vagyok és zavar a pihenésben, de ezek a notórius négylábú csendháborítók valahogy megússzák az ügyet. Hallottam olyanról, hogy megműtik a kutya hangszálát, hogy ne legyen hangos és akkor ez megoldás. Nem, egyértelműen nem lehet megoldás korccsá tenni egy állatot a kényelmünkért (én pont ezért ellenzem a sterilizálást is), szóval még mindig az lenne a legjobb, ha a kutyatartást valahogy komolyabban szabályoznák. Az ugatós, renitens állatot tessék bezárni éjszakára, ha meg nem teszi meg a gazdi, akkor fizessen csendháborítási bírságot. Na!