Európa Kiadó a B32-ben
Vasárnap este életem első olyan Európa Kiadó koncertjén vettem részt, ahol ülni kellett. Nagyon fura élmény volt, de miközben üldögéltem a B32 színház termében az oldalsó pódiumon (rohadt kényelmetlen volt) a zene mellett jutott időm kicsit nosztalgiázni is.
Az elmúlt pár évben, mióta a lányunk megszületett se az időm, se az anyagi helyzetünk megváltozása nem tette lehetővé, hogy olyan élénken kövessem a magyar rockzene mindennapos életét, mint korábban tettem. Pár éve még rengeteget jártunk koncertre. Lovasi aktuális projektjeire, Vad Fruttik, Quimby, Satöbbi, Timur Lenk, Európa Kiadó, Pluto, Biorobot, az időszakosan vissza-visszatérő Hiperkarma. Néha egy-egy Rammstein, ha épp itt jártak. Jó volt, és a hirtelen felsorolásból egy csomó minden kimaradt.
Mostanában arra megyek el, aminél van esély rá, hogy nem sokszor játszik már és ezzel egy életre hagynám ki a lehetőséget. Ha Európa Kiadó van a városban, akkor tuti, hogy én ott vagyok. Azt hiszem szép lassan a kedvenc zenekarom lett.
Szóval, amíg üldögéltem és figyeltem ahogy Menyhárték tüzelik a kezdetben fegyelmezetten üldögélő közönséget, az járt az eszemben, hogy milyen is volt életem első koncertje. Ehhez megint kell egy kis körítés, nézzétek el nekem.
Pécsen születtem és életem első 24 évét ott is éltem le. A szüleimen kívül a családból csak anyai nagynénémék éltek velünk egy városban, de amikor hét éves lettem ők is elköltöztek Budapestre, így teljesen egyedül maradtunk Anyuékkal hárman. Ha a szüleim moziba akartak menni, akkor az egyikük elment a délutáni előadásra, a másik meg az estire és engem a mozi bejáratánál átadtak egymásnak. Koncertek esetében ez a módszer persze nem működött, de amíg a nagynénémék is a városban éltek ezzel nem volt gond. Utána viszont nem nagyon maradt más választás, mint hogy én is mentem velük.
Hát így jutottam el életem első koncertjére (de legalábbis arra, amire emlékszem). Az ANK mozitermében minden hónapban volt Hobo klub, én egy ilyen előadáson voltam. Korán érkeztünk, a színpad szélénél kapaszkodva figyeltem ahogy a zenészek hangolnak, meg rendezgetik a hangszereket. Nem is nagyon vettem észre, hogy mennyire megtelt a terem, aztán egyszer csak elkezdődött a zene. Anyuék mellett álldogáltam, közel a színpadhoz, körülöttünk meg főleg gimnazisták és egyetemisták csápoltak buzgón. Remekül szórakoztam, elképesztett, hogy mennyire jó, ha a zene hangos.
Európa Kiadó @ B32
Share your videos with friends, family, and the world
Mi panellakásban éltünk és a zenék persze nem voltak ismeretlenek, mert Apuék mindig ilyesmiket hallgattak, de otthon ez a hangerő, vagy a nagyobb hangerő elképzelhetetlen volt. És én akkor ott rájöttem, hogy a rock lényege abban van, hogy hangos. Ha letekered a „volumét” megölöd a rockzenét.
Hobo egyébként nagy népnevelő volt a koncerteken és mivel onnantól kezdve én is rendszeresen jártam a szüleimmel, ezért az ő iránymutatásai alapján szocializálódtam koncert ügyileg. Fiatal voltam, így Földesnek egy csomó manírja máig úgy belém égett, hogyha más koncerten meglátom mindig görcsbe rándul a gyomrom. Például évekbe telt megszoknom, hogy más zenészek szerint nem ciki tapsoltatni a közönséget. Hobo anno keményen cikizte a kartársait, jó húsz évvel később éppen ezért volt nagy csalódás, amikor egy IH koncerten nekilátott tapsoltatni. Azóta nem szeretek Hobora menni, talán kétszer voltam még.
De Hobo volt az, aki a hangerőn kívül a szövegekre is felhívta a figyelmemet (és mellékesen ellökdösött a vers olvasás irányába is, amiért örökké hálás lehetek). Számomra azóta is vannak remek rockzenék, meg az igazán kiváló darabok, amiknek nem csak a zenéje, hanem a szövege is megfog.
Az első koncert vége felé aztán Hobo is kiszúrta, hogy a színpad szélébe csimpaszkodva figyelem a koncertjüket és a szám közben odatérdelt mellém és megsimogatott. Emlékszem, hogy Anyám ex-tanítványaiban ez mély irigységet váltott ki én meg csak szimplán zavarba jöttem.
Szóval ilyen mosztalgikus emlékek jártak a fejemben tegnap este, amíg hallgattam, ahogy a Jenő anekdotázik a környékről, az első számok születéséről és természetesen elcitálja, hogy az Európa Kiadó nem az a zenekar, akitől csak úgy számokat lehet kérni.
Az Európa Kiadót is gyerekkoromban hallottam először, Apunak volt egy piros BASF kazettája, aminek az egyik oldalán Méhes Marietta és a Trabant számok voltak, aztán valamelyik közkézen forgó EK lemez. Sokat hallgatta és így aztán én is. Szerettem a dalok lüktetését, de akkortájt még inkább az A oldalon levő Trabant számok, például a Ragaszthatatlan szív jobban tetszettek. Aztán ahogy kezdtem felnőni elkezdtem menőnek érezni a megfogtam egy pincérnő mellét jellegű sorokat és főleg ezek okán hallgattam a Popzene albumot.
Igazából mindegyik akkortájt hallgatott album minősége szar volt. Másolt kazetták, amiken főleg magnóval felvett koncertek szóltak. Vagy olyan „stúdiófelvételek”, mint a Love 82, ami már eredetileg sem volt igazán jó hangzású. Érdekes, hogy a Popzene album is ezer sebből vérzik, de még mindig a leghallgathatóbb minőségű.
Ez lehet az oka annak is, hogy amikor megpróbáltam később másoknak megmutatni az Európa Kiadót, akkor egyáltalán nem érezték át a nagyszerűségét az egésznek, nem hallottak mást csak hogy ez csörömpöl és szarul szól.
Élőben az Európa Kiadót az EU csatlakozási koncerten láttam, pontosabban utána volt egy turnéjuk az országban és játszottak Pécsen is, az Egyetemi Klubban. Egészen meglepő élmény volt, hogy milyen jól szól az egész. A Romolj meg például egy olyan felvételen volt meg nekem, amin ugrott a tű, máig ha hallgatom a dalt várom azt az ugrást. Ott meg tisztán szólt minden. Hatalmas élmény volt.
Azóta rendszeresen járok az EK koncertjeire és igyekeztem a lehető legjobb minőségben megszerezni a dalaikat, de még mindig a legjobb a koncert. Nagyon jó lenne, ha szépen kiadnák valami 2-3 lemezes koncert válogatáson a régi dalaikat is, mert ezek a számok mostanra lettek igazán jók. A zenekar is szépen összeszokott, sokkal profibban játszanak, mint korábban és az áthangszerelések is jót tettek a daloknak. A szövegeknek meg az tett jót, hogy mostanra nem csak az tetszik bennük, hogy megfogják a pincérnő mellét, hanem az érzések, amiket keltenek bennem. Nem versek, remek dalszövegek.
A rock zene akkor jó, amikor állsz a színpad előtt és elsöpör a hangerő, átmos a zene és kilúgoz belőled minden más érzést, csak a lüktetés marad és a többi ember ahogy ritmusra mozdul. Ilyenkor lehunyom a szemem és nem is látok semmit, teljesen nirvana közeli állapot. Az Európa Kiadó vasárnap este újra elvitt erre az utazásra, igaz nem álltam, csak ültem, de a legtöbben nem tudtak megmaradni a fenekükön a teremben.
Amikor vége lett a ráadásnak és kisétáltam a langyos újbudai éjszakába Pajor Tamás sora jutott az eszembe: a rock and roll az nem egy tánc.