Holnap elmegyünk szavazni végre és vége lesz ennek a hónapok óta tartó kínlódásnak, hogy vége van-e a NER-nek vagy nincs. Megtudjuk, hogy akkor most már örökké ilyen ország lesz ez, vagy van esély visszakanyarodni az európai álom felé.
Nem véletlenül írtam, hogy visszakanyarodni és nem visszatérni. Oda, ahol ez az egész elromlott, 16 évvel ezelőttre nem lehet visszatérni. Az csoda lenne, varázslat és időutazás. Tizenhat évvel ezelőtt el sem tudtunk volna képzelni egy olyan világot, mint amibe most van esélyünk esetleg újra a szimpatikusabb oldalon részt venni.
A németek voltak az erősek, a NATO a világ rettegett katonai szövetsége, a blairizmus a baloldaliak nedves álma. Nem voltak drónok, elektromos autók, újrafelhasználható űrrakéták, közösségi média által szétcseszett társadalmak. Nem volt AI. Nem halt meg egy kisvárosnyi magyar a Covid-19-ben és még élt egy olyan generáció, aki ma már nincs velünk, a második világháborúban felnőtteké.
Rengeteg dologtól rettegtünk és úgy gondoltuk, hogy bezzeg korábban mennyivel jobb volt, bíztunk a szebb jövőben. Hát ez lett a szebb jövőből, nem csak Magyarországon, mindenhol a Földön. Kiszámíthatatlan dolog ez a jövő, nem látjuk jönni, ugye. Aztán itt van és kiderül, hogy köszönőviszonyban sincs azzal, amit reméltünk. Ami nem mindig rossz, egyébként.
Akármi is lesz a holnapi országgyűlési választás eredménye az biztos, hogy a magyar társadalom Fidesszel kritikus része, ami bár nem úgy tűnik, de számszakilag is régóta a többség, eljut egy végső pontig, ahonnét nincs út tovább. A jelenlegi választási rendszerben bemozogható összes lehetőséget kipróbáltuk. Holnap az utolsót. Ha ez sem működik, akkor nincs több esély a mai tudásunk szerint. De itt kötnék vissza az előző bekezdésekre: nem tudjuk mit hoz a jövő. Általában nem azt, amit gondolunk.
Jó pillanat ez arra, hogy tegyünk rendbe pár dolgot, amiket az elmúlt hetekben és hónapokban félretettünk, azért, hogy holnap egységesen szavazhassunk másra, mint Orbán Viktor diktatúrájára.
Diktatúra, kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk.
Tegnap este kiállt az a két erőszakszervezetből kiugró férfi a Hősök terén a tömeg elé, akiket ma hősöknek tartunk. Ez két tisztességes ember, akik megszólaltak, sokat - gyakorlatilag mindent - feltettek arra, hogy kimondják milyen ez a rendszer. De ők nem hősök. Ők az utolsó pillanatokban, amikor úgy tűnik már vagy nem lesz gond belőle vagy úgyis minden mindegy, álltak ki a mondandójukkal.
A hősök azok voltak, akik egy pillanatynyi megingás nélkül az elejétől a nevén nevezték, hogy mi is történik Magyarországgal. Nem először írok róluk az elmúlt időszakban, mert úgy tűnik elfelejtjük őket, Sándor Máriát, a fekete ruhás nővért, Horváth Andrást a NAV-tól, Váradi Andrást, aki az életét adta az igazáért.
Azokat a jogvédőket, civiliket és egyszerű mindennapi embereket, akik nem hajoltak meg a Fidesz előtt és egyszerűen tették a dolgukat, a lehető legjobban. A legemberségesebben, tisztességesen. Politikusok, aktivisták, a most ó-ellenzéknek hívott pártok. Ők, mi vagyunk a hősök, akik miatt holnap esély lehet arra, hogy Orbán eltakarodjon.
Az igazság az, hogy akikre holnap szavazni fogunk nagyrészt senkiházi, gerinctelen megalkuvók csoportja. Akár Tisza, akár Fidesz.