Keresztül a Göcsejen II.: Kustánszeg – Rádiháza (RPDDK-04)

A hosszú hétvégét tömegközlekedésileg megszervezni nem volt egyszerű feladat. A szállás stratégiailag jó helyen volt Kustánszegen, de ezt a falut csak busszal lehet elérni, nem is túl sűrűn és viszonylag hosszú menetidővel jár Zalaegerszegről, bár alig 22km a táv majd egy órát kell zötyögni a kátyús utakon. Az előző napi bemelegítő 17km után adta magát a vonat Zegig aztán a busz haza. A másik két nap viszont bonyolultabb volt. Vasárnapra terveztük a leghosszabb gyaloglást, miközben pont ezen a napon kellett elérni egy bizonyos vonatot Rádiházán, mert ha azt lekéssük, akkor csak a fejvakarás vagy a stop marad. Így aztán hajnalban keltünk, korábban, mintha munkába indulnánk.

Ezen a napon nem számíthattunk vendéglőre, így egy bőséges reggelit vettünk magunkhoz. Rántotta, sajttal és sonkával, zöldség, spártaian egyszerű volt. Szerencsére a nap vidáman sütött, a vendégház tornácán a muskátlik piroslottak és a szomszéd kutyája újra beszökött a kertbe, valami maradékban reménykedett. Jól felmálházva indultunk neki a napnak, az utcánk végén rá is tudtunk csatlakozni a Kislengyel felé kanyargó kék jelzésre.

Dombok, mezők, napsütés

A falu végén egy sövény mellett jobbra kanyarodtunk és szántók közt indulunk neki a távolban kéklő célunknak. A dombról végignézve az egész napi szakaszt beláttuk, gyönyörűen hullámzó dombok, köztük harsogó zöld rétek váltakoznak mérgesen kékes erdőkkel. Leereszkedtünk az aznapi első völgyünkbe közben szurkoltunk, hogy a kék a szemközti domb felé kanyarodjon ahol egy fényképezésre nagyon is alkalmatos magasles állt a mező közepén. Sajnos a kaszált réteken nem arra vitt az utunk, de mi megengedtünk magunknak egy kis kitérőt és megmásztuk az extra dombot. Magas fűben milliónyi színes virág borította a mezőt, a keréknyomok pedig látványos kanyarral kerültek fel a dombtetőre. A magasles nem volt rossz állapotban, így felmásztunk és őrült japán turistákként fotóztunk.

Gyönyörű napunk volt, a napos részeken a fű már megszáradt, de az árnyékban még eláztatta a lábszáradat, ha átgázoltál rajta. A távoli úton néha elhaladó autók zaját leszámítva csak a rovarokat és néha a madarakat lehetett hallani. A napon már meleg volt és érezni lehetett, hogy később ez izzasztó lesz, de még kellemes volt. Vidáman beszélgetve ereszkedtünk le a dombról és folytattuk a kéken Kislengyelig az utat. Egy magányos túrázó lány jött velünk szemben félúton, megpakolt hátizsákkal, botokkal valahol a közelben éjszakázhatott. Nem irigyeltem, ebben a melegben a megpakolt hátizsák nem lehetett kellemes.

Kislengyel határában egy kedvesen bólogató himba fogadott minket, majd kis keresgélés után megtaláltuk a pecsétet is. Az út hamar kikanyarodott a faluból és erdős, rétes utakon vezetett keresztül. Előbb egy főként elhagyott „hegy”-en sétáltunk át, aztán leereszkedtünk egy patak mellé és nádas-pocsolyás útszakasz következett. A pocsolyák mellett hosszasan időztünk (mint mindig), az ebihalakat figyelve. És most igazán megérte, mert fura – kissé lepényhalra emlékeztető – rákokkal is találkoztunk. A leszakadt villanyvezetékek mentén besétáltunk egy lovastanyára ami a térkép szerint már a Becsvölgyéhez tartozó Barabásszeg része volt.

Itt egy rövid időre aszfalton folytattuk az utunkat, de előtte a gyerekkoromból oly kedves fekete-fehér (bár már erősen megkopott mintás) betonoszlopos hídon haladtunk át. A híd közepén nekidőltünk a fémkorlátnak és elnéztük az alattunk szinte állni látszó patakot, a szitakötőket és az egészet elcsúfító pet-palackokat.

Kihalt vasárnapi falvak és nem remélt oázisok

Becsvölgyéhez egy nagy kaptatós kanyarral ért fel az országút és a faluban reménykedtünk valami vendéglátóipari egységben, hogy frissítőt vegyünk magunkhoz. Vasárnap volt és csak a templomot láttuk nyitva, ott meg tartott a mise így csak egy bokrokon őrködő kakassal találkoztunk. Végül egy kis harangláb mellett leültünk a padra és nekiestünk az elemózsiánknak. Egyre melegebb volt és a falu járdáin, néhol az úton folytattuk a vándorlást.

Már jócskán a falu után kanyarodtunk le a megművelt földek között kanyargó földes útra. Addigra elég meleg lett és a vad Zala újabb jeleivel találkoztunk: a vetésbe valaki behajtott egy autóval, keresztül a villanypásztoron-mindenen. Bár az előző nap puskával helybenhagyott kresz tábla után már nem lepődtünk meg nagyon, de azért sietősebbre fogtuk a lépteinket. Kemény vidéken járunk, nevetgéltünk, és még a seriff sincs a közelben.

A szántók után egy hegyes-völgyesebb erdei szakaszhoz értünk, ahol vigyázni kellett a magas fű közt megbúvó pocsolyákra. Épp ilyeneket kerülgettünk, mikor szemből egy szimpatikus fiatal pár köszöntött minket. Ilyen esetekben általában az udvarias köszönésen kívül csak a napi célállomás szokott szóba kerülni, de most ahogy ránk pillantottak elég nagy lelkesedéssel bíztattak, hogy pár kilométer után egy igazi, nyitva tartó kocsma vár ránk. Rég láttam ennyire kedvemre való népeket, boldog hálálkodással köszöntük meg a fontos információt. Az első lelkesedés után azért átfutott a fejünkön, hogy milyen kinézetünk lehet, ha a kölcsönös szia-szia után helyből megnyugtatólag szólnak a közeli krimóról. De félretettük a felbuzgó kellemetlen gondolatokat és a szép dombokon átrohanva igyekeztünk a megjelölt Petrikeresztúr irányába.

Itt kiderült, hogy a kedves idegenek bár kétségkívül jószándékúak voltak, de a távolságot pont olyan rosszul mérték fel, mint a szükséges iránymutatás részletességét. Így aztán viszonylag sokat kóvályogtunk, míg a kék nyomvonalától észak felé található kocsmát felleltük. De mennyire megérte! Kedves kis épület volt, bent pár savanyú szagú úriember kortyolgatott különböző italokat, míg az intézmény előtt a napon üres padok árválkodtak. Sört, fröccsöt, mogyorót és üdítőket vettünk magunkhoz ott azon az országúttól fél méterre beszorított kis teraszon. Forgalom nem volt, de a melegben az italok hamar elfogytak és mi egyre viccesebbnek találtunk mindent. Gyorsan beszereztünk még egy kört, mielőtt a kocsmáros elment ebédelni, de megnyugtatott, hogy bátran üldögéljünk csak, egy óra múlva visszajön. Így aztán kettesben maradtunk a kihalt környéken. Mindent az utolsó cseppig megittunk és megettünk, felhívtuk régi közös barátunkat, aki egész jól viselte lelkendezésünket és megígérte, hogy nemsokára eltöltünk közösen egy kellemes hétvégét.

Ha nem lettek volna zord határidők, amiket a MÁV állított elénk biztos megvárjuk azt az öregember bőrébe bújt angyalt, aki üzemeltette ezt az oázist. Reméljük jelentős számú éveit még sok újabbal toldhatja meg! Sajnos tovább kellett állnunk, így talán kissé bizonytalanabb léptekkel, de elszántságban megerősödve indultunk tovább. És ahogy a Zalatárnok feletti Csőszi-hegyen sétáltunk keresztül az egyik még üzemelő pincéből utánunk köszöntek. Mi udvariasan visszaköszöntünk, mire meglepetésünkre elhangzott az oly régóta várt szíves invitálás, hogy nem jönnénk-e be egy kicsit. Micsoda nap!, gondoltuk, ahogy átszökeltünk az árok felett, de sajnos súlyos csalódás ért. Bár pincébe hívtak, de bor helyett Colát és valami almás-körtés gyümölcslé förmedvényt kínáltak. Azért elüldögéltünk a hosszú asztalnál a fák alatt és főleg politikáról beszélgettünk a helyi vadkapitalizmus jeles képviselőjével.

Könnyebb volt innen elszakadni, mint a petrikeresztúri kocsmából és bizony már ideje is volt. Zalatárnokig egy nagy elkerített búzaföldön vezetett a kék, amihez az átkelő létrát eltévesztettük, így kénytelenek voltunk egy jó darabot visszasétálni. Az ég bilikék volt, a búza meg a zöld összes árnyalatában ragyogott és hullámzott az enyhe széllökésekben. Hosszú távot tettünk meg ebben az egészen csodás, ám felettébb poros környezetben.

Zalatárnokon szinte megszakítás nélkül gyalogoltunk keresztül, csak a Coopnál álltunk meg a kéktúra pecsétet benyomni a füzetbe majd kiértünk a műútra. Ez az utolsó ereszkedő szakasz a nyílegyenesen haladó műúttal nem volt túl kellemes. Az aszfalt megolvadt, a cipőtalp lenyomata megmaradt benne. Elfáradtunk, amibe talán közrejátszott a petrikeresztúri oázis is, de örömmel figyeltük, ahogy közelednek a Rádiháza feletti dombok. Rádiháza mögötti dombon helyes sárga templomtorony integetett felénk és végül egy nagy balkanyarral átkeltünk a síneken:megérkeztünk úticélunkhoz a vasútállomásra. Megkerestük a pecsétet és elheveredtünk a fűben, míg a vonatunk meg nem érkezett.

Bóbiskolás a vasúton és vacsora

A vicinálison hamar elnyomott minket a buzgóság, én azt gondolom a kalauz nem akart minket felébreszteni így ingyen utaztunk Zalaegerszegre ezen a délutánon. A zegi állomás messze esik a buszpályaudvartól, de menet közben megbeszéltük, hogy a boltban veszünk spagettihez alapanyagot és mihamarabb visszatérünk Kustánszegre vacsorázni. Így is történt, a már jól ismert busszal zötyögtünk vissza a szállásunkhoz, ahol egy jóleső zuhany után megfőztük a spagettit és jórészt mind meg is ettük.

Minden kirándulásnak van egy legjobb napja, ennek a göcseji túrának egyértelműen ez a vasárnap volt a legjobbja. Korán keltünk és másnap is hajnali ébredés várt, így gyorsan aludni tértünk.