2022. március 20. 19:46

Ősagárd – Katalinpuszta (OKT-18 szakasz)

Március 14.-én jártam be Ősagárdról indulva a Naszályt. Könnyű, pár órás túrának indult, de egy könnyebb bokaficam miatt izgalmasabbra sikeredett, mint vártam.

A háború szele Budapesttől Vácig

Ennek a kirándulásnak a szervezése is hasonlóan indult, mint a nógrádi: megyünk a gyerekekkel hárman, aztán ketten, végül egyedül indultam neki 14.-én reggel a csípős időben. Kicsit korán értem a Nyugatiba, így körbe tudtam nézni mi ott a helyzet. Érkeztek menekültek vonattal, voltak akik biciklit toltak, a rendőrök az önkéntesek felé irányították őket. Mindenhol 2-3 nyelvű feliratok és ezen a korai órán is többen várták a háború elől menekülőket. Csak egyházi és civil szervezetek, egyedül a Kétfarkúak voltak pártként jelen. Sajnos az állam sem képviseltette magát sehol.

Vettem egy italt, egy újságot és a gyenge koratavaszi napsütésben olvasgattam amíg fel nem lehetett szállni a vonatra. Gyorsan eljutottam Vácig, időben átszaladtam az autóbusz állomásra. Az Ősagárd irányába tartó buszra már sokan vártak, többen ismerősek voltak a vonatról is, hátizsákkal, láthatóan túrára készen érkeztek. A buszmegállóban egy enyhén kapatos férfi nagy hangon magyarázta annak aki meghallgatta, hogy Putyin egy utolsó geci, amit művel az népírtás. Ő – mondta egy fél doboz sörrel hadonászva – katona volt, ha valaki adna neki egy pisztolyt ő bizony fejbelőné Putyint, ha már más nem teszi meg. Ha megölnék érte, akkor is megérné. Amikor valaki szelíden azt magyarázta, hogy oda se jutna, meg ez nem olyan egyszerű, akkor felháborodottan ordítozta, hogy nehogy azt higgyük, hogy ez csak az ukránok baja, itt már világháború van.
Persze mindenki pusmogva lehülyézte, pedig véleményem szerint ő látta jól a helyzetet, sörök ide vagy oda: legalább nem dugja homokba a fejét.

Könnyű, bemelegítő szakasz Ősagárdtól a Naszályig

Fél óra múlva többedmagammal szálltam le Ősagárdon, helyből a kéktúra bélyegzőnél. Gyorsan pecsételtem, majd a térképet átnézve megterveztem a napot. Már majdnem délelőtt 10-re járt az idő, a családdal abban állapodtam meg, hogy kettő körül találkozunk Katalinpusztán. A táv elvileg 13 km, 4 óra 15 perc, de abban reménykedtem, hogy jó tempót tudok menni és nem lesz gond. Mielőtt kiértem a faluból gyorsan levettem a télikabátot, beleszenvedtem a kis hátizsákba. A pihenőnél volt egy ősrégi tábla is a környékről, nem valami fényes állapotban.

Szép, koratavaszi idő volt, az út száraz, hiszen napok óta nem esett, de borzasztó hidegek voltak. Kicsit fátyolos volt a napsütés, nem az igazi tavaszi éles napsugár még, de a levegő friss és jól esett a könnyű kaptatón elhagyni a falut. Az út kezdetben gazdaságok mellett visz, földúton, aztán bekanyarodik az erdőbe és kitartóan, de lassan emelkedik felfelé. Elhagytam pár kirándulót és kezdtem formába lendülni. A természet kezdett éledezni, a szántásokon kis zöld izék jelentek meg, a mezőkön meg a sok sárgás-barna között néhány zöld szálat is lehetett látni már. A bokrok rügyeztek, itt-ott korai virágok nyíltak és néhány hamari bogárral is találkoztam, főleg bodobácsokkal, akik vígan vonatoztak, néha hárman-négyen is, a kis szégyentelenek.

Nagyon-nagyon meredek hegyoldal

Az erdőben elhagytam egy csoportot, akik vidáman egy kis pálinkásüveget adtak körbe és úgy éreztem, hogy hiba volt csak teával és vízzel készülni erre a napra. Legalább a teát kibélelhettem volna egy kis rummal!

Hamarosan elértem a Naszályra vezető emelkedő aljához. Itt egy újabb társasággal futottam össze, három hölggyel, akik nagyon szidták a környező hegyeket, szerintük nehezebb szakaszok ezek, mint a Mátra. Jómagam is érdeklődéssel figyeltem azt a hegyes kúpot, ami folyamatosan közeledett felém. Határozottnak tűnt, ahogy a csapás egy éles jobb kanyarral elindult felfelé magam is beláttam, hogy utoljára talán Tokod után voltam ilyen kaptatón. Hamar meg is álltam pihenni és ránéztem a telefonra, hogy miként állok idővel. A telefon szerint 4,8 km-t tettem meg 57 perc alatt, ami elég jó tempó. Tudtam, hogy hegynek fel ez nem lesz ilyen szép 5 km/h körüli sebesség, de még így is bőven odaérek pihenéssel, nézelődéssel együtt Katalinpusztára.

Így aztán nekivágtam az emelkedőnek és hamar elkezdtem csúnyán lihegni. Utolértem egy családot, ahol egy elég elkeseredetten pillantgató apuka figyelte a lányait és egy fatönkön pihenő feleségét. A felesége épp magyarázta a lányoknak, hogyha ő fel tud ide menni, akkor ők is fel fognak. Az apuka megkérdezte, hogy szerintem mennyi van még a csúcsig, ugye a javán már túl is vagyunk. Én elkeserítettem, mert az emelkedő alján azt jelezte a tábla, hogy jó két kilométer a csúcs és – mutattam rá – alig 3-400 métert tehettünk még csak meg. Nem örült igazán, aggódott, hogy zendülés lesz. Nem mertem hosszan pihegni, megvártam míg rendeződik a légzésem és elindultam tovább. Pár száz méterenként kénytelen voltam megpihenni mindig, de legalább láttam valamit az erdőből is.

Sokan voltunk aznap a hegyen, hol megelőztek nálam jóval fittebbek, hol meg én előzgettem be egész  reményvesztett vándorokat. Végül – hisz minden hegy elfogy egyszer – az ösvény lankásabbá vált, az erdő is megritkult. Végül sokad magammal egy szép kilátópontra értem, ahol egész piknik hangulat alakult ki. Mindenki a köveken ücsörgött, ácsorgott és nézte a meredeken leszakadó hegyről a kilátást. Persze ez még korántsem volt a teteje, de innen már nem tűnt olyan vészesen nagynak a pupli. Kis beszélgetés után tovább indultam a csúcs irányába és meglepve tapasztaltam, hogy milyen egyedül vagyok. Lassultam rendesen így nem tértem le a barlangot megnézni, úgyis el kell majd ide jönni Cilivel is, amikor ezt a szakaszt csinálja, majd akkor megnézzük. – gondoltam, de helyből hozzá is tettem magamban, hogy ezt a hegyet legalább egy év rápihenéssel fogom újra megmászni.

Fent a csúcson, de nem a kilátóban!

Végül feljutottam a csúcsra ahol egy nagy beton kilátó várt rám. Korábban már írtam arról, hogy van egy nagy adag tériszonyom, ami miatt nem minden kilátót szeretek megmászni. Ez speciel kívülről kedvemre való volt, szeretem ha nem látom a mélységet, mert beton vesz körbe, de sajnos belépve az ajtaján rájöttem, hogy ez se az esetem. Magas vaslétrák vezetnek ott fel és a lefelé tartók szerint “nem rossz, nem rossz, de az utolsó vaslétra az elég undorító”. Ezt vidám, életerős és nálam jó húsz évvel fiatalabb emberek mondták.

Kicsit felszívtam magam, hogy milyen hülyeség már, eljöttem idáig, felküzdöttem magam erre a bazimeredek hegyre, még egy jó fényképezőgépet is felhoztam, akkor már csak felmegyek ide, na! Ez a nekibuzdulás a második létráig tartott, ahonnét visszafordultam. Kicsit ücsörögtem az ajtót nézve, megpróbáltam még egyszer, de a második létra tetején úgy éreztem, hogy igazából ez az egész biztos nagyon látványos innen lentről is. Na, így nem másztam fel a kilátóba.

Csak egy kis zúzódás…

Viszont körbekémleltem a kilátó melletti sziklákról és valóban szép látvány tárult elém. Itt ért a családom telefonja, hogy számításaik szerint másfél óra múlva Katalinpusztán lesznek. Gyorsan ránéztem a kilométer számlálóra, hozzátettem, hogy innen már lefelé kell csak menni, szóval magabiztosan mondtam nekik, hogy ott találkozunk. Elindultam a hegyről lefelé.

Az út nagy kanyarokkal ereszkedik le a Naszályról, a csúcs közelében elég csúszós, köves, a víz is kimosta. Itt történt, hogy egy szembejövő társaságot próbáltam elengedni, amikor megbicsaklott a lábam. Nem estem el, de helyből éreztem, hogy baj van, csak azt kellett megtudni, hogy mekkora. Rá tudtam állni, de fájt. A bakancs megfogta a lábamat, az oldalán fel is repedt a feszüléstől és a kőtől valószínűleg, de kitartott. Mázlim volt, mert pár méter és pár perc után éreztem, hogy bár nem jó a helyzet, de nem válságos, erről a hegyről le fogok tudni menni. Kibújni nem mertem a cipőből, a lábfejem feldagadt és jól kitöltötte, féltem nem tudnám újra felvenni. Egy fél kilométer után beállt az új méretére és elég jó tempóban tudtam tovább haladni.

…de azért fájdogált

Sajnos itt már kevésbé tudtam élvezni a természet szépségeit, mert borzasztóan vigyáztam minden lépésre. A terep hosszan elég vacak volt, és nem akartam újabb balesetet. Éppen csak azt vettem észre amikor előttem pár méterrel hatalmas szarvasok rohantak át az ösvényen, elsőre ijesztő volt, de ahogy távolabb értek már inkább érdekes. Hamar eltűntek, hegynek fel, nem is volt idő lefotózni őket.

A szarvasoknál sokkal vacakabb volt a tanösvény. Amint odaértem rengetegen lettek, lassan poroszkáltak, ami nekem nagyon kellemetlen volt. Egyrészt, ha megálltam fájt a lábam, ha mentem, akkor volt jó. Másrészt a többiekhez időre oda kellett érnem. Ahol majdnem eldurrant az agyam, az a függőhíd volt. Az emberek nekiláttak szelfizni meg fényképezkedni a közepén, feltartva a többieket. Közel 20 percembe (és fájdalmas ácsorgásomba) került átjutni rajta. Sötét gondolatok ébredtek bennem az emberi fajról, még az is megfordult a fejemben, hogy… de hagyjuk. Nehéz pillanatok voltak ezek, amikor bármelyik pátriárkának szívesen meglapogattam volna a vállát, hogy pontosan tudom mit éltél át, Öregem.

Nógrád: családi ebéd és vár nézés

Végül jó 15 perc késéssel értem a látogatóközponthoz, ahol a bejáratnál várt a családom, türelmesen. Átbumliztunk Nógrádra és megebédeltünk a vár alatti Béla bácsi kocsmájában, amiről a múltkor már meleg szavakkal emlékeztem meg. Most sem csalódtunk, remek ételt és udvarias kiszolgálást kaptunk. Utána még felsétáltunk a várba és alaposan körbejártuk a romokat. Innen indultunk haza Budapestre.

Kilátás a Nógrádi várból

Kilátás a Nógrádi várból

Bár a felétől elromlott a túrám, de az elejét nagyon élveztem. Mivel úgyis el kell erre még jönni a lányommal is legalább lesz mit megnézni, no meg lesz mit feleleveníteni majd. Újabb kaland, amiből remek anekdotát lehet keríteni: miként jöttem le fél lábon a Naszályról szarvasok társaságában. Az unokáim majd unni fogják.