Őrségi kalandozások 3. nap: Zalalövőtől Szentgyörgyvölgyig

Korán keltünk, hisz nem csak a buszt kellett elérnünk Zalalövőre, de még az őzlábakkal is végezni kellett mielőtt megromlanak. Így aztán gyorsan készülődtünk reggel, én újra megkűzdöttem az a l k a l m a t l a n serpenyővel. A kenyerünket a gázláng felett pirítottam, ahogy gyerekkoromban csináltunk. Hamar eltűntettük a szalonnás-gombás rántottát, utánaküldtünk egy kis tejet és összecsomagoltuk az elemózsiát is. A megszokott útvonalon igyekeztünk az ébredező házak között az őriszentpéteri autóbusz állomásra, ahol legnagyobb meglepetésünkre nem mi voltunk az egyetlen turisták. Már úgy megszoktuk, hogy a helyieken kívül szinte senki mással nem találkozunk, meglepő volt. Kiderült, hogy pont arra haladnak, mint mi aznap.

Kocsmátlan tájak, (le)pusztuló magyar vidék, felhős idő

Ennek ellenére külön utakon indultunk, hiszen az autóbusz megállótól és az útvonaltól is távol van a pecséthely Zalalövőn, így mi egy jó másfél kilométeres kitérővel indultunk neki az azanapi etapnak. Barátságtalan idő volt, hiába ígérgette a mobiltelefonon az időjárás app, hogy felhős-napos időnk lesz, be volt vakolva a teljes látóhatár, szürke és hideg-párás volt minden. A pecsételés után igyekeztünk egy kis itókával erőt önteni magunkba és azzal bíztattuk magunkat, hogy az esőnél mindenképpen jobb a helyzet, illetve felemlegettük az április végi hóvihart a Mecsekben.

A szürke felhők alatt még a vidám-zöld rétek is borongósak voltak

Ennek ellenére az első kilométereken nem hagytak mély nyomot bennem. A szőlő-hegyen a pincék közt kanyargó út után egy erdős szakasz következett, ahol fázósan kutyagoltunk végig. Így jutottunk el Felsőcsödére ahol a térkép a pecsét mellett egy vendéglőt is jelzett. Nagy reményeket vetettünk ebbe az intézménybe, bár közben a rossz tapasztalatok nyugtalanítottak. Felsőcsöde határában egy érdekes tábla hirdette, hogy a Via Sancta Martini útvonalát követjük egy kis ideig. Elolvastuk a névadó szent életéről szóló részt, eltöprengtünk, hogy mennyi túraútvonal van, amit szívesen végiggyalogolnánk még, ha több időnk és pénzünk lenne rá. Arról nem is beszélve, hogy a Martini egyébként is kellemes asszociációkra adott lehetőséget, így tovább indultunk a pecsét és a remélhetőleg nyitott vendéglő felé.

A pecsétdoboz mellett egy kis fekete kutyus várt ránk, aki a bezért vendéglő őrzőjének bizonyult. Hiába reménykedtünk hát, szomorú szívvel pecsételtünk és a magyar vidék elsorvadásán bánkódva meneteltünk tovább. Micsoda hely lett ez az ország, ahol egy faluban egy kocsma sincs nyitva, gyerek- és fiatalkorunk idején bezzeg ez elképzelhetetlen lett volna. Templom, kocsma, áfész, buszmegálló egyértelműen fonódtak egymásba.

Búsongásunk közben átsétáltunk Felsőcsödén, lehet hogy egyéb esetben szebbnek láttuk volna a falut, de a szürke felhők, a kocsmátlanság az egész nyomorult pusztuló, az anarchiába vágtató világegyetem nem szépítette meg a düledező házakat. A falu végi buszfordulóban összefutottunk a másik túrázó párral, akik éppen ettek és pihentek. Pár szó után mi tovább indultunk Pusztaszentpéter és az Oszkár-tanya irányába.

Pusztaszentpéter és egy kis toronyiránt

Ez a hely nagyon érdekelt minket, az elhagyott falu, ahol csak egy ember élt kitartóan, magányosan és a halála után az egész ottmaradt az enyészetnek. A kéktúra füzete szerint az elmúlt években újra odaköltöztek emberek, sőt lett egy pecsét is. Könnyű szakasz volt Pusztaszentpéterig, így majdnem eltalpaltunk az egykori temető mellett, de szerencsére időben észrevettük. Nagyon érdekes élmény volt. Egy temető ahol két-három sírt még máig gondoznak, de a többi gyakorlatilag teljesen eltűnt. Csak a pici halmok jelzik, hogy nagyjából merre voltak a sírok. Az avar alól mindenfelé a gyerekkorunkra jellemző borzasztó művirágok maradványai tűntek fel és rengeteg műanyag mécses szétszóródva, elhagyava a ledőlt, kidőlt, elkorhadt fejfák között. Böngésztük a neveket ahol még el lehetett olvasni és közben a másik túrázó páros is beért minket. Közösen bolyongtunk egy kicsit még, majd tovább álltunk újra magukra hagyva őket.

Kezdtek bíztató jelek mutatkozni, hogy talán még a nap is kisüt. Kicsit felvidámodva tértünk le az Oszkár-tanya irányába. Egy-két romos épület maradt csak meg Pusztaszentpéterből, a nagy villanyvezetékek alatt jobbra fordultunk a kis domb irányába. Egy kanyar mögül a fenyves szélén kaptárak és a sorozatból már ismert ház frontja bukkant elő. A kerítés zárva, a kertben egy idős pár dolgozott, a kapujukon a pecsét. Kicsit reménykedtünk, hogy a lépcsőn megpihenhetünk majd kicsit, mert a vizes, magas fű, a helyenként süppedős-vizes talaj nem volt alkalmas rá. Dehát ez a ház valakié lett, és helyből meg is sajnáltam őket. Kiköltöztek ide, az elhagyott, nyugodt, isten háta mögötti egykori faluba, nyilván nem azért, hogy embereket lássanak. Erre a kéktúra pecsétet odateszik a házuk kapujára. Mi is ott táboroztunk le és nekem kényelmetlen is lett volna fotózni, hiszen én se szeretem amikor az én nyaralómat fotózgatják az utcáról, de barátom kedvéért megörökítettem a pecsételését, hogy tudja igazolni, ha bármi történne a füzetével.

Az Oszkár-tanya

Közben beért minket a másik páros is, mesélték, hogy pár éve már jártak ezen a szakaszon, akkor itt még csak erdő volt és a pecsét is újdonság. Elmerengtünk négyen azon, hogy miért kell az útvonaltól kitérőkre tenni a pecsételő pontokat vajon. Ők a térkép segítségével egy rövidítéssel tértek vissza a kékre, mi nem láttuk biztosnak, hogy nem kell patakban gázolni ehhez így elindultunk visszafelé. Hogy ennek ellenére hogyan tévesztettünk irányt, arra képtelen lennék felelni, de a lényeg az, hogy Pusztaszentpéter után a kéktúra egy ráérős nagy kanyarral a patak mellett halad tovább, megkerülve egy dombot. Mi ezt a dombot egyszerűen keresztbe megmásztuk egy erdei úton. A meglepően magas domb tetején jöttünk rá, hogy eltévedtünk valamerre. Barátom azt tanácsolta ereszkedjünk le és keressük meg az ösvényt, de én Szerb Antal után szabadon azt magyaráztam neki, hogy számomra lelki akadálya van, hogy feleslegesen tegyek meg egy hegyes útszakaszt, ebben osztom dr. Bátky véleményét. Rámutattam a térképen, hogyha 300 métert haladunk tovább egyenesen, akkor a szántóföld másik oldalán becsatlakozunk újra a kékbe. Azt is hozzátettem, hogy véleményem szerint nem hagyunk ki sokat egy újabb mocsaras jellegű patak parttal és hatalmas tócsás keréknyomokkal. Racionális érveim meggyőzték utitársamat is, és a felhőkön át-áttörő napsütésben egész vidáman haladtunk tovább: mennyivel előrébb voltunk, mint reméltük!

A térképet tanulmányozva javasoltam, hogy talán megint letérhetnénk egy ilyen kanyar erejéig Kerkakutas irányába, ahol remélhetőleg egy nyitott kocsma vár majd ránk. Ezt azonban nem sikerült átvinnem, így tovább kacskaringóztunk a dombokon. A nap egyre erősebben sütött, lekerültek a kabátok, a pulóver és a balzsamos napfénytől a szürke és lehangoló erdők is vidámak és csábítóak lettek. Többet fotóztunk, újra gombák után kutakodtunk és azon is tanakodtunk mi vár majd ránk Kerkakutason. Nem telt sok időbe és meg is tudtuk csak előbb egy alkalmas magaslesnél megálltunk egy kései ebédre. Felmásztunk a magaslesre, kipakoltuk a szendvicseket, a paradicsomot és vígan falatoztunk amikor a kanyarból előtűntek a rövidítésnél lehagyott túratársak. Meghökkenve kérdezték, hogy kerültünk elébük, de aztán elmagyaráztuk a látszólagos csoda okát. Pár barátságos szó után ők folytatták az útjukat, mi meg a szendvicseket rágva néztük, ahogy eltűnnek az erdő irányába egy kanyarban.

Műút, térkő és egy kis filozofálás a magyar vidék állapotáról

Kerkakutas nagyon helyes fekvésű falucska, az erdőből kibukkanva helyből a templomtornyot látja meg az ember, ami egy alapos érzékcsalódásként olyan, mintha pár lépésre lenne csak tőled, miközben még jócskán arrébb van. A falu szélén romos házak, az egyiket éppen renoválták. Új, térkövezett járda, de sok ház elhagyott, düledezik. Két rom között egy csili-vili felújított ház, talán inkább nyaraló, hatalmas BMW vagy terepjáró. Érdekes, ambivalens érzés volt végigsétálni a főutcán. Embert alig látsz, a kanyarban egy jó évtizede bezárt (még) Áfész, mellette a szintén zárt kocsma. Egy kisfiú a biciklijével követve figyelt minket, az aznapi második látványosság lehettünk. Rajta kívül még egy biciklije mellett üldögélő fiatal lányt láttunk, meg egy terepjáróval távozó német családot.

A falu ambivalens hangulatát az is növelte, hogy időről időre nyomait láttuk annak, hogy igyekeztek pénhez juttatni a települést. Az épületek állapota alapján indokolatlannak tűnő járda, a jó 15 éves utcatáblák és iránymutató oszlopok, az állami és EU támogatásból felújított jegyzői hivatal és persze a falu szélén a táblák (Európai falu, Leader közösség) bizonyították a szándékot. Csak valahogy céltalannak tűntek ezek a fejlesztések, mintha gondolomformán lenne elköltve a kapott pénz. Aztán lehet, hogy tévedek és a térkövezet út, a rozsdásodásnak induló zöld utcanévtáblák többet jelentenek egy határszéli településnek, mint egy vegyesbolt, mondjuk. Mégis azt hiszem, hogy annak több értelme lenne.

Úgy általában az elmúlt években tett kirándulásaink során az tűnt fel, hogy a vidéki Magyarországon mennyire megszünőben vannak a közösségi helyek. Bár viccelődök ezekkel a remélt kocsmákkal és vendéglőkkel, de ezeknek a hiánya nem a túrázókat sújtja leginkább, hanem a falusiakat. Ha nincs egy közös tér, ahol össze lehet jönni, lehet az egy késdobáló, egy kávézó, egy vendéglő, bármi, akkor a falvak óhatatlanul el fognak tűnni, hiszen a társas élet szövete bomlik fel. Ezeknek a helyeknek a megszűnése egy turistának azért bosszantó leginkább, mert elgyalogolsz 30-40 kilométereket úgy, hogy sehol nem tudsz elmenni wc-re, ha elfogy a vized nincs utánpótlás. Bár ez túlélhető, megoldható, de milyen képet fest egy országról? Az Őrség elvileg nem a világvége. Egymástól látótávolságra fekvő települések és hét közben is kihaltak, infrastruktúrálisan a béka segge alatt vannak.

Nagyon rossz látni azt, hogy ebben 1986 óta nincs változás, sőt csak lejjebb kerültünk. Ha megnézed Rockenbauerék filmjét pont ezekről beszélnek benne: hogyan fog eltűnni ez a vidék. És igazuk volt sajnos, már nincs sok belőle és egyre kevesebb fog maradni. Olyannak tűnnek a nyomok, mintha a 90-es évek környékén még lett volna egy nekilendülés, ami aztán szépen kifújt és most egy nagy lejtőn robognánk lefelé.

Mi viszont nem robogtunk sehova, sőt! Kerkakutasnál átkeltünk a Cupi-patakon és onnantól hosszú kilométerekre a műúton találtuk magunkat. Egyenesen vágtunk át Alsószenterzsébet felé a völgyön, a lábunk hamar elfáradt a beton taposásban. Közben a nap magasan járt már, felhő alig maradt és jó melegünk lett. Csak baktattunk a száradó kukoricák mentén, elvétve egy-egy fa az útszélen és úgy tűnt sosem lesz vége. Amikor Alsószenterzsébetre értünk és megláttuk az újabb leader közösség táblát már csüggedten mondtuk egymásnak: ez azt jelenti itt se lesz kocsma.

Szieszta az árokparton, gyönyörű fények

Nem is volt, de nagyon szerettünk volna megpihenni valahol végre, kinyújtózni kicsit. Végül a domb tetején, a falun túl egy viszonylag szárazabb kaszáló szélén, az árokparton nyújtóztunk ki. Ittunk egyet és megpihentünk, tán el is bóbiskoltunk a napsütésben egy kicsit. Az út kanyarulatában távolabb láttuk még eltűnni a másik túrázó párost, ők rendületelenül haladtak tovább.

Szieszta az árokszélen

Minket azonban felfrissített a kis pihenő és a temetőt elhagyva vidáman kanyarogtunk a műúttal együtt Felsőszenterzsébet irányába. Innen jó rálátásunk volt az egész útszakaszra, amit magunk mögött hagytunk. Egy nagy völgyet szeltünk át, messze tőlünk a völgy másik felén azok a dombok kéklettek, amiken a toronyiránti menetet csináltuk délelőtt. Az erdők szélén ott voltak a mezők ahol ebédeltünk és alattuk a falvak, amiken keresztül bandukoltunk, a betonúton koptatva a bakkancsokat. A térképet nézve nem értettük, hogy miért nem tett egy kis jobb kanyart a túraútvonal és a teljesen jellegtelen Kerkakutas és Alsószenterzsébet helyett miért nem Kerkafalva irányába vezetett minket, arra bájosabbnak tűnt a táj. Ott a műút helyett egy kis halastó partján, a régi malmok mellett haladhatott volna a nyomvonal Felsőszenterzsébetre.

Dehát így is eljutottunk, miközben az ég alján sötét felhők kezdtek gyülekezni és a késő délutáni nap egyre valószínűtlenebb színekben játszatta a tájat. Minden nagyon élesen látszott az őszi lapos fényekben, minden nagyon barátságos-sárgás volt, az erdők pompáztak a színekben, a réteken az utolsó virágok foltjai olvadtak bele az októberhez képest meglepően friss zöldekbe. Gyönyörű őszi délután volt, amikor felfrissítő volt sétálni, a szem nem bírt betelni a gyönyörű, tobzódó színekkel.

Felsőszenterzsébet határában egy kis asztalt találtunk padokkal, ha tudtuk volna, hogy pár kilométerre ez vár minket, akkor nem az árok szélen nyújtózunk ki. De a falu egyebekben nem különbözött semmiben a korábbiaktól. Találtunk egy szép kis haranglábat, ahol összefutottunk a másik túrázó párral és megint barátságos csevejbe kezdtünk. Ők ajánlották, hogy nézzük meg a Makovecz tervezte házat, nem nagy kitérő, de jómagam nem vagyok a híres építész rajongója, és ebben osztoztunk a barátommal, így követtük a másik párost ki a faluból. Ők hamarosan lehagytak minket, mert mi ittunk egy kicsit a laposüvegből és állandóan megálltunk fényképezni, a lehetetlenül furcsa fényeknek nem tudtunk ellenállni. Így aztán az utolsó szakaszt, ami elkanyargott Kógyár felé nagyon lassan tettük meg.

Kógyárra érve a sötét felhők végül utolértek minket és a mező szélén állva figyeltük ahogy közeledik az árnyék és a különös napsütés végkép eltűnik. Felsétáltunk a dombra, itt már Szentgyörgyvölgyön jártunk újra, és a templom mellett elhaladva megérkeztünk a tegnap felfedezett kávézó teraszára. Rendeltünk két tökmagolajas lattét meg colát, kihasználtam hogy végre van egy mosdó az út mentén és elüldögéltünk az egyre hűvösödő időben. Beszélgettünk, újra találkoztunk a másik túrázókkal és közösen szálltunk fel az Őriszentpéter irányába tartó buszra.

Őriszentpéteren elbúcsúztunk egymástól és mi a jól megszokott vendéglő felé vettük az irányt. Remek estebédet költöttünk el, egy búcsúvacsorát és ezt kellőképpen meg is ünnepeltük. Miután jól laktunk a megszokott módon hazaslattyogtunk a szállásra és a filmnézős esti programmal folytattuk. Remek nap volt mögöttünk és egy utolsó szakasz még várt ránk mielőtt elindulunk vakációnk végén hazafelé.