Harminckilenc
Vasárnap volt a 39. szülinapom. Ez olyan pont elsikkadós szám, a 40 már kopogtat, el is mondják az emberek, hogy jövőre majd ünneplünk ám, nagy kanál, ilyesmi. Idén még béke van.
Izgalmas időszak idén ez a május. Nem csak azért mert Dávid fiam 5 éves lett, azaz billeg a kisfiú kor határán, meg én 39, hanem mert annyi év után végre finisbe ér a balatoni nyaralóvásárlási kálvária. Már a számlámon a pénz, két hét múlva aláírjuk a szerződést a Nagynénémmel és a fele ház az én tulajdonom lesz. Harminckilenc évesen ingatlan tulajdonos leszek.
A balatoni ház állapotára az a legjobb kifejezés, hogy jól palástolja azt, hogy igazából egy romhalmaz. Az elmúlt 30 évben nem, hogy felújítás, még állagmegóvás sem történt. Aminek az az eredménye, hogy most majd jó nagy adag pénzt kell belerakni, hogy egyrészt ne dőljön a fejünkre, másrészt komfortos legyen. Jelenleg olyan a helyzet, hogy csak a nagyon közeli ismerősöket lenne pofám meghívni oda, mert inkább égő az egész.
Mindenesetre a családi szülinapozás idén is a nyaralóban volt. Felavattuk az új ágyakat, csinosítgattuk a szobát (függöny, ilyesmik). Sütöttünk a tárcsán húsit, ebédeltünk és beszélgettünk. Kellemes délután volt. Az elmúlt évben örvendeztem azon, hogy sikerült irányba terelni végre a karrieremet. Ebben az évben az aztán még nagyobbat lódult előre. Alapvetően élvezem, de van neki néhány árnyoldala is persze. Vezetőként például ebben az évben ez volt az első hétvége, hogy nem hívtak telefonon valami halaszthatatlan faszság miatt. Így azért könnyebben ledarálódik az ember. Hogy hol leszek munkailag egy év múlva nagyon érdekes kérdés, de jelenleg vannak kilátásaim. Egész megnyugtatóak. Annak örülök, hogy sikerült végre elérnem egy olyan szintet, ami már nem csak állandó kapaszkodás és küzdés. Van egy kis biztonság körülöttünk, így több idő marad egymásra, a gyerekekre és programokra.
Szóval harminckilencnek lenni úgy tűnik, hogy ilyen kispolgári dolog. Család, gyerekek, nyaraló, karrier. Végülis ezt akartam.