Feszengések

Pénteken hoztam egy döntést a munkában, amin előtte elég hosszan rágódtam, de aztán úgy voltam vele, hogy bátornak kell lenni és a nehezebb úton járni. Azóta nem bírok megnyugodni, feszít, egy csomó jó pillanatomat elbassza a félelem, hogy jól döntöttem-e tényleg. Valószínűleg pár napon belül így is úgy is túl leszek rajta, de nagyon jó lenne már ott tartani.

Aztán meg az is fojtogat, hogy tegnap meghalt az egyik rokonom, aki nagyon sokat foglalkozott velem gyerekkoromban. Egy rakás tök jó gyerekkori élményemnek szervezője/résztvevője/támogatója volt. A halál minden esetben értelmetlen és értelmezhetetlen, de néha ráébreszt arra is, hogy valaki mennyivel fontosabb volt, mint gondoltad. Persze ilyenkor már éppen késő.