Szerda

A thaiföldi barlangban rekedt gyerekek drámája és csodálatos megmenekülése körüli internetes felhajtás teljesen olyan volt, mint a Rádió aranykorában a kútba esett gyerek sztorija. Mindenki erről beszélt, olvastuk a híreket. Leszámítva a feleségemet, aki valahogy kimaradt az egészből és értetlenül nézett rám, amikor elkezdtem erről beszélni.

Az Internet aranykora, vicces.

Túl vagyok az első nagy munkámon, az első igazán komoly munkán az új irodában. Olyasmi, mint amikor egy középkori építőmester átvett egy katedrálist a mesterétől és elégedetten nézi, ahogy a saját ötlete belesimul az eredeti épületbe. Határidő előtt 3 nappal lett meg, persze jön a tesztelés meg minden, de alapvetően nagyot húztam vele. A kedvenc kolléga, aki egyben főnök is vagy valami afféle jelezte is, hogy ügyes gyerek vagyok. Ez a vicceskedő hangnembe csomagolt elismerés tőle nagy szó, kellőképpen át is érzem.

Este olvasgattam a két évvel ezelőtti naplóimat, akkor éppen beszokóban voltam egy másik munkahelyre, próbaidő meg minden és nagyon aggódtam. Már el is felejtettem, hogy mennyire nehezen indult ott az évadom, hogy mennyire bizonytalan voltam, nem szerettem, azt hiszem féltem. Pedig jó hely volt, csak anyagilag gyenge, meg a meló is mondjuk. Maradjunk annyiban, hogy nagyon jó hangulat és kedves kollégák vettek körül. Sokat dobtak a tudásomon és az önbizalmamon meg végképp. Amit most 3 hét alatt lezavartam, az egy sokkal nagyobb volumenű munka volt, mint amikkel ott bemelegítésnek találkoztam és majd beszartam tőlük.

A lányom lement Anyuval a Balatonra kedden, hárman vagyunk itthon, de eddig ez az első este, hogy valóban itt ültünk mindhárman. Hétfőn a feleségem ment el a szüleivel meg a nővérével egy búfelejtő kávézásra, vasárnap meghalt a dédpapa, márhogy a gyerekeinknek dédpapa, nekik nagypapa és apuka. Gyorsan és hirtelen ment el, a mi családunkban ő volt az utolsó a rokoni generációból, elmentek a dédszülők. Szomorú dolog. A harmadik vonalból a másodikba kerültünk. Ez meg kicsit ijesztő.

Szóval tegnap meg a fent említett kolléga vágott hátba, hogy este ugyan menjek már el velük sörözni. Mondom, hogy oké, szívesen, de hova. Mindegy az, mondta, nézzük a meccset. VB van éppen,, a franciák játszottak a belgák ellen. Én eddig sikerrel kimaradtam az egészből, a Google napi doodle-ök voltak az egyetlen engem is érintő események a VB-vel kapcsolatban. Óvatosan mondtam, hogy elmegyek szívesen, de én nem nézek soha focit, nem is értek hozzá. Megnyugtattak, hogy legalább nem fogom bánni, hogy háttal ülök a TVnek.

Így is lett és nagyon jól szórakoztam. Kb hárommal több sört ittam meg, mint terveztem, de a foci csak a meccs végén tolakodott be a képbe, addig a kollégákkal beszélgettünk, utána ettünk egy gyrost és mindenki nagyon vidáman indult haza. Reggel kicsit rogyadozva találkoztunk, de előre nyújtották a kezüket, szóval úgy tűnik, hogy a beilleszkedés utolsó fázisa is pipa.

Egyébként meg vágom a centit: még 2 nap és jön a vakáció!