Munk Veronika: Kéjutca
A Kéjutca erős algoritmikus tukmálás eredményeképpen került az olvasmányaim közé. Nem bántam meg, mert egy olyan világba engedett bepillantani, amit egyáltalán nem ismertem és megerősített benne, hogy jobb is így nekem.
A Kéjutcát azért olvastam el, mert érdekelt, hogy a Google algoritmusa miért ajánlgatja olyan kitartóan a számomra. Nem bántam meg.
Minden alkalommal, amikor a telefon megnyitom a könyvolvasót van egy kis könyvajánló sáv, ahova az algoritmus – számomra érthetetlen módon – tesz be könyveket. Azt gondolnám, hogy az ember ízlését igyekszik kiszolgálni az olvasott könyvek alapján, de a kínálat ezt nem nagyon fedi. Egy sportolónő erotikus kalandjai, valami Romana jellegű regény és egy ideje a Kéjutca volt a szentháromság, amivel az ajánlósáv indult.
Mielőtt indultunk nyaralni betáraztam magamnak pár könyvet, a Pesti barokkot, egy számomra ismeretlen sci-fit és ha már annyira ajánlgatta, akkor a Kéjutcát. Gondoltam a nyaraláshoz ez jó lesz. Végül úgy alakult, hogy a Balatonnál egyáltalán nem volt időm olvasni, a tengerparton meg a Pesti barokk terített le. Így aztán már benne jártunk az augusztusban mikor előkerült az e-könyv olvasó és a Kéjutca.
A Kéjutca kellemes csalódás
Őszinte leszek: egyáltalán nem vártam sokat tőle. Ez azért nem volt baj, mert stílusában nem is túl erős kötet, viszont a tartalmában kellemesen csalódtam. Énnekem elég halvány elképzeléseim voltak a prostituáltakról, a legközelibb viszony az a két alkalom volt, amikor megpróbáltak leszólítani. Voltak/vannak elképzeléseim és prekoncepcióim, amiket aztán ez a könyv finoman és értelmesen tett helyre.
Munk Veronika ugyanis nagyon jól, őszintén írta meg a riportjaiból a könyvet. Leírta a saját előítéleteit miközben ügyesen mutatja be a prostituáltak, a stricik és a madámok szempontjait is. Olyan szemszöget mutat ezzel, amit magamtól egyáltalán nem is találtam volna meg. Igaz, nem is érdekelt a téma.
Könnyű ítélkezni mindegyik résztvevő felett és azt hiszem, hogy Magyarországon ezt a társadalom nagyrészt meg is teszi. Nagyon érdekes, hogy mennyire máshogy állnak hozzá a németek, a svájciak mint mi, itthon.
A könyv szereplői Németországban dolgoznak egy kijelölt utcában. Az ember, ha prostikra és piros lámpás negyedre gondol, akkor öntudatlanul is mocskot meg lezüllött alakokat vizionál (vagy legalábbis én biztosan). A bremerhaveni Lessingstrasse viszont egy jól felépített és menedzselt cégcsoportnak tűnik a könyv lapjain. Laza kötődéssel különböző üzletfelek mindenhol, de szervezetten, rendőri és alvilági felügyelettel.
A röpködő – nem kis – összegek olvastán azt számolgattam, hogy ez egy nagyon jövedelmező ipar lehet. Érdekes, hogy a sztorik szerint nincsen olyan lány, aki képes lenne megtartani ezt a pénzt és legalább rövid távon előre tervezni. Nagyon-nagyon más világ ez, de miután a könyv egy kis bepillantást engedett a mindennapjaiba már örültem, hogy több dolgom nincs is vele. Eloszlatott egy csomó előítéletet bennem, de összességében így is nagyon nyomorult életeket mutatott be.
Az mindenesetre biztos, hogy a Google ajánló algoritmusa megnyugodott és végre kikoptak a hasonló könyvek a rendszerből (mostanában Minecraft bibliákat és ilyesmiket tukmál, megőrülök tőle).