P. G. Wodehouse: Kedélyes ​kastély

– […] Különben Freddie holnap idejön.

Lord Emsworth erre a hírre görcsösen összerándult, majd kimerevedett. Mint a legmagasabb angol körök legtöbb atyja, ő sem tűrte másodszülött fiát. Boldogtalan volt, ha látogatóba jött az a fiú, akit a balsors az ő gyötrődésére rendelt.

– Freddie idejön? – Nehéz kábultság ömlött el a lord ernyedt tagjain, mintha mérges bürköt ivott volna. Majd egy atya megható buzgalmával igyekezett megnyugtatni magát. – De ugye nem marad itt sokáig?

Nem volt éppen kimondottan csinos férfiarc, amely a képről Freddie-re bámult. Rengeteg javítanivaló akadt volna rajta, hogy a legkisebb eséllyel is részt vehessen egy vidéki szépségversenyen. Széles orr, elálló fülek, hatalmas áll. Így nézhet ki egy szelíd gorilla.
Szelíd, mert még ezen az amatőr felvételen is ki lehetett venni a szemek kedves őszinteségét és kedélyességét. A test, amely ezt az össze-vissza arcot hordozta, hatalmas volt és láthatóan roppant izmos. Az egész ember olyan, mint amilyet egy Victoria-korabeli nőíró »pompásan csúnya férfi«-nak nevezett volna. Freddie módfelett csodálkozott, hogy egy ilyen egyénnek eszébe jut lefényképeztetni magát.

Aztán megkérdezte az ex-császárt, hogy nős-e és az ex-császár azt válaszolta, igen. Bill erre azt mondta, hogy e pillanatban neki is nősnek kéne lennie, csak épp a menyasszony nem jött el az esküvőre, és az ex-császár erre úgy vélekedett, hogy ilyen szerencse száz évben egyszer fordul elő.

Bill a haját tépte. Művész létére elég rövid volt a haja, de elszánt ember mindenütt talál tépnivalót.

– Minden lehetőséggel számolnod kell, fiam – szorongatta Galahad. – Én álszakállt ajánlok. Van egy, amit kölcsön adhatok. Fruity Biffen elkérte ugyan a napokban, hogy át tudjon kelni a Hurst Parkon, de vissza fogom szerezni.
– Nem akarok álszakállt.
– Jól gondold meg. Világos mustárszínű és rendkívül előnyösen állna. Fruity úgy nézett ki benne, mint egy asszír fejedelem.

A tea aromája és a vajas pirítós üdítő illata lengett át a házon, mint áldás az angol otthonok felett. Beach és alantasai már megterítettek a szalonban. Galahad inkább a társaság kedvéért ment oda, mert soha nem teázott, világéletében undorodott ettől a löttytől, különösen mióta Buffy Strugles a kilencvenes évek elején alkohol helyett csak ezt fogyasztotta és ennek következtében nyomorultul elpusztult.

Tulajdonképpen egy kétkerekű kocsi gázolta el a néhai Strugles urat, de Gally tudta, hogy a halál elkerülhető lett volna, ha a szegény, drága, öreg fickó nem ássa alá egészségét ennek az italnak a mértéktélen fogyasztásával.

– Hermione anti-landseerista. Lehetetlen előítélettel viseltetik a szegény művész irányában.
– Ilyesmiről szó sincs – Lady Hermione kiegyenesedett. – Még nincs semmilyen véleményem Mr. Landseerről. Remélem, elfogadható jelenség annak ellenére, hogy a barátod. Csak éppen azt mondom, amit mindig mondtam, hogy nevetséges pénzpocsékolás annak a kocának az arcképét megfesteni.

Most Lord Emsworth sértődött meg. Felbőszítette az a megjegyzés, hogy kedves báránykáját „annak a kocának” nevezték. Tiszteletlennek, felháborítónak, dühítőnek és botránkoztatónak találta ezt a kitételt.
– A Császárnő két egymást követő évben nyerte el a shropshire-i kiállításon az ezüstérmet – emlékeztette nővérét.
– Pontosan úgy van – mondta Galahad. – Ő az egyetlen híresség, akit valaha kitermelt ez a család. Díszhely illeti meg a családi képtárban, sokkal inkább, mint azokat a közönséges alakokat, akik ott éktelenkednek.
Lady Hermione pulykavörös lett erre a profán beszédre. Ő és nővérei úgy tisztelték őseiket, mint a kínaiak, és a lapos guta kerülgette, ha a család férfitagjainak pimasz vélekedését hallotta a Szent, Nagy, Örök Családról.