A bűnös szelfi
Veszélyes önmutogatás vagy egészséges hiúság? Én letettem a garast a szelfi mellett.
A Digitális család felületén jelent meg egy cikk a szelfi és a gyerekek kapcsolatáról. Igazi olvasócsalogató cím és téma, hiszen bár mindenki csinálja illik cikinek érezni a szelfit. Én most megvédeném.
A szelfi mindig volt csak most könnyebb elkészíteni, de ezzel nagyon nincs egyedül. Napló, újságcikk, tájfotó, rövid film, videó klip és még hosszan sorolhatnánk azt a rengeteg, pár éve még csak a profik által elérhető technológiát, ami ma mindenkinek ott lapul a farzsebében.
Az internet és az okos eszközök az életünket alapjaiban változtatták meg, mert elmosták az éles határvonalat a publikáló média és a befogadó közönség között. Mindannyian fotósok, újságírók és filmrendezők lettünk.
Az egy másik kérdés, hogy milyen minőségű a nem profik által generált tartalom. Egy olyan téma, ami nagyon messzire vezetne, most hagyjuk, térjünk vissza a szelfihez.
Ahogy azt a Digitális család is írta mindig is volt szelfi, legfeljebb mást kértünk meg az elkészítésére:
A 90-es években ismeretlen embereket kértünk meg arra, hogy készítsenek rólunk egy fotót egy-egy híres, ikonikus épület előtt. Hogy miért tettük ezt, annak talán az volt a legfőbb oka, hogy maradjon egy emlékünk. Egy emlék, ami azt bizonyítja, ott voltunk, és amit megmutathatunk a családnak, barátoknak, kollégáknak, igazolhatjuk, milyen jól éreztük magunkat ott. Időközben a technológia sebesen fejlődött, és nemcsak a fényképezésre alkalmas eszközök nyitottak meg új utakat a dokumentálni vágyó hobbifotósok előtt, de az internet, és az ezzel együtt megjelenő közösségi oldalak, fotós applikációk is. Egy nagyon fontos emberi igényt szolgáltak ki, sőt, emeltek piedesztálra, ez pedig nem más, mint az önigazolás vágya, amely az önértékeléssel, az önbizalomhiánnyal van összefüggésben.
Állandó toposz, hogy a közösségi média felületein mindig maszkot viselünk, álságos módon jobbnak akarunk tűnni, boldogabbnak, mint a valóságban. Szerintem ez nem igaz – legalábbis nem száz százalékosan.
Egyrészről az emberek elég jelentős része használja a felháborodása vagy negatív véleményének publikálására a közösségi média felületeit. A Twitter, a Facebook tele van politikai véleménycsatákkal, hírekkel és olyan fotókkal, amik a nyomorra, az elesettek helyzetére, az ember- és állatkínzásra hívják fel a figyelmet. Nem mondhatni, hogy ez a tartalom a napsugaras életről, a mindenki happy életérzésről szólna.
A szelfi: jó
Másrészt meg valahol érthető, hogy a velünk megeső pozitív dolgokat kicsit felülprezentáljuk. Ha bajban vagyunk, segítséget kérünk vagy csak felhívjuk valami rosszra a figyelmet azt általában egyszer tesszük meg. A pozitív dolgoknál meg hajlamosak vagyunk kicsit elszabadulni a kollektív öröm jegyében. (Mindenki vágyik rá, hogy az örömét megossza másokkal.)
Saját példa. A hétvégi strandolásunk nagyon jól sikerült, jól éreztük magunkat a barátunkkal, a családunkkal és Zsófi is meg én is a megszokottnál sokkal több fotót osztottunk meg. Emlékraktárként is funkcionálnak ezek a képek, de biztos, hogy benne van az is, el akartuk mesélni a barátainknak: jól vagyunk.
A szelfi meg egy bonyolult műfaj. Az emberek nagy része állandóan elégedetlen önmagával, soha nem tetszünk igazán magunknak. A digitális technológia viszont a kezünkbe adta annak a lehetőségét, hogy kijavítsuk a látványt arra, amilyennek látni/láttatni szeretnénk magunkat.
Hiúságok hiúsága.
Ha végigpörgeted az ismerőseid Instagram fiókját, a Facebook falát vagy a Flickr fiókokat eléd tárul mindenki pőrén és esendően: ilyen szeretnék lenni. Ugyanazt a képet ezerszer elkészítik, különböző helyeken, kicsit változtatva, de ha egyszer egy mosoly, egy pillantás, egy grimasz bejött, akkor az megmarad. Tudják, hogy így előnyös.
Miért lennének mások a gyerekek?
Szerintem a gyerekek egyáltalán nem azok az ártatlan lények, akiknek hajlamosak vagyunk látni őket. Pont ugyanúgy foglalkoztatja őket is, hogy mit vesznek fel, hogy néznek ki, hogy mit gondolnak róluk. Látom a lányomon, hogy állandóan kéri a visszacsatolást. Tudni akarja, hogy büszke vagyok rá, hogy szép, hogy cuki, hogy ő a minden. Amikor fotót készítek róla – és az alig több, mint két éves öccse is így van ezzel – helyből látni akarja. Cili, aki már tud beszélni, többször jelzi is, hogy ez nem jó, készítsek újat.
Ugyanúgy viselkedik, mint a felnőtt barátnőim, akik nyafognak, ha kicsit előnytelenebbnek vélnek magukról egy képet.
Veszélyesebb-e, ha a gyerek csinálja, mint ha mi felnőttek? Szerintem nem. A szelfi jó dolog, megerősítés, hogy tessék szép vagyok. Megerősítésből meg sosem lehet elég.