Királyhegyi Pál: Első kétszáz évem
Tudja fene, hogy van ez, de eddig még nem akadtam össze Királyhegyivel az életem során. Az első kétszáz évem című önéletrajzi kötet is teljesen véletlenül került a kezembe.
Zsófi Anyukája adta kölcsön, hogy ez biztos tetszeni fog Zsófinak, aki el is olvasta és aztán mondta, hogy üstölést olvassam el én is, ha akarom, mert a szülei nem szeretnek hosszú időre kölcsönadni könyvet. Így aztán, ahogy végeztem a Spiró könyvvel gyorsan nekiláttam a Királyhegyinek.
Jó stílusú, olvasmányos regény ez. A gyerekkori élmények kifejezetten tetszettek, ezekből még szívesen olvastam volna többet is, de olyan gyorsan csaptunk át az amerikai kalandokra, hogy észre se vettem már egy felnőtt életét olvasom. Az a hajóút az Államokba nagyon kemény lehetett, csuda hogy ép ésszel túlélték.
Újra átéltem azt az élményt, amit Heller regényeinél is, hogy Amerika olyan hely, ahol a könyvekben egy fitying nélkül is el lehet boldogulni. Tudja fene, ezt azért nehéz elhinni. Királyhegyi újvilágbeli visszaemlékezései során azt hiszem sok mindent elhallgatott, vagy inkább nagyvonalúan átugrott.
…A rendező nagy jövőt jósolt neki. Érdekes, hogy mindenkinek van jövője, csak a jelenével vannak bajok.
Szörnyű megbízhatatlan egy csóka lehetett, egy kedves, szeretni való svihák. Ha csak úgy történt minden, ahogy írta, akkor piszok mázlija volt és az élet mindig a hóna alá nyúlt, amikor kezdett megfeküdni. Talán ha kevésbé szerencsés általában, akkor jobban átgondolja ezt az Európába/Magyarországra visszaköltözést is. Persze ismerve a későbbi történelmet könnyű bírálni az akkori döntését, de az feltűnhetett volna neki, hogy az értelmesebbje inkább meglógott, mint hazament.
Nem tetszett az sem, ahogy a szálláskérdést kezelték. A deportálás előtti időkben sokat hallottam zsidókérdésről. Megoldásokról is beszéltek, válaszolva is erre a valóságban soha nem is létező, senki által fel nem tett kérdésre. Szálláskérdésről viszont sohasem hallottam, holott nagyon is volt. Mert szép a természet, kitűnő kollégám, Petőfi Sándor is szerette, de kissé unalmas volt minden áldott éjszaka szabadban, árokparton aludni, csendőrök gondos felügyelete mellett.
Mindenesetre érdekes volt az is, amit az itthoni dolgokról írt és nem meglepő, hogy a könyv egészére borzasztó súlyosan nehezedik rá a koncentrációs tábor, a munkaszolgálat meg úgy általában a világháború második fele. Olyannyira, hogy a rákosi rendszer, a kitelepítés meg az utána következő évek szinte el is törpülnek mellette.
Első alkalommal a dédmamám halálakor éreztem azt, hogy átélni a XX. századot nem semmi élmény lehetett. Az én dédmamám a század elején született, amikor az utcákon inkább lovak voltak, mint autók. Amikor a kilencvenes évek közepén meghalt lovat elvétve lehetett csak látni, de autóból bőségesen volt. És közben az emberiség meghódította a föld maradékát, az eget, az összes szárazföldet az óceánokat. Minden háztartásban volt telefon, akkor még vonalas, mindenkinek volt személyije, satöbbi. A világ hatalmasat változott azalatt a 92 év alatt, amit ő leélt.
Királyhegyi 1900-ban született és ’81-ben halt meg, ami azt jelenti, hogy a dédmamával szemben ő a század utolsó részéről lemaradt, de még így is hatalmas lehetett a különbség aközött a világ között amiben megszületett és felnőtt és aközött ahol elment. Egyvalami azonban kitűnik a könyvéből, hogy a világ változhat egy emberöltő alatt bármennyit a humor ugyanolyan marad.
(A címlapfotót az Origo tárhelyéről nyúltam le.)