Stanisław Lem teljes science-fiction univerzuma I.

A sci-fi az egyik gyengém, de Stanisław Lem művei közül eddig csak a Solaris jutott el hozzám. Évek óta szerettem volna elolvasni a gyűjteményes köteteket, amikben a teljes életművet feldolgozták, de azt hiszem az első kötet után (5 regény) már eleget olvastam tőle.

Az elmúlt években nagy örömmel láttam, hogy az emberiség figyelme újra kinyílik a világűr irányába. Szerintem elég aggasztó volt, hogy főleg a hatvanas-hetvenes évek fellángolása után milyen gyors hanyatlás következett be ezen a téren. És ezzel az érdeklődéssel együtt mintha a nívós sci-fi is eltűnt volna. A helyére lépett a fantasy, a kétezres évekre megkaptuk a vámpírokat és zombikat. Nincs ezzel bajom, de a Marsi az első évtizedek óta, amit a sci-fi le tudott tenni az asztalra.

Nekem egyébként a sci-fi atyja Asimov marad. Elképesztő vízió az övé, ahogy a regényeit elkezdte egy történelemmé összefonni. Felvázolt egy lehetséges jövőt és ez a jövő lehet, hogy a lengyel kollégához képest túl optimista, de sokkal olvasmányosabb és jóval kevésbé szájbarágós.

Mert Stanisław Lem regényeivel egy baj van, hogy mindegyiket alárendeli egy gondolatnak: az emberiség hiába ismer meg más civilizációkat a világűrben, akkor sem tud mit kezdeni velük. A kommunikáció esélye a nullával egyenlő.
És még azt is elhiszem, hogy igaza van. Jó volt egy ilyen verziót is átgondolni. De az, hogy öt könyvből négy erről szól, az sok. A szájbarágásnak is megvan a maga egészséges határa.