Hey, it’s me!

Nem tudom, hogy mások hogy vannak vele (Te például), de én általában csalódok a saját fotóimon. Az embernek van egy elképzelése magáról és a tükör is hajlamos mást mutatni, de a fotók meg a videók főleg, na azok kegyetlenek tudnak lenni. Én gyakorlatilag egész életemben egy másik embert néztem a tükörben. Aztán, ahogy elkezdtem belemászni a harmincas éveimbe egyszercsak elkezdett a tükörképem ismerősebb lenni. Mostanság egészen egymásra találtunk. Lehetne fiatalabb, kezdhetne valamit a frufru környékével meg a táskákkal a szeme alatt, de alapvetően jóban vagyunk egymással.

Na, aztán most elkezdett ez az árpa a szemem alá nőni és rohadtul idegesít. Egész nap állandóan a tükörhöz rohangálok, hogy mekkora, meg mikor tűnik már el. De nem jól látom és ezért délután azt találtam ki, hogy lefényképezem a kis disznót, aztán majd jól odazoomolok és megtanulmányozom. Amivel nem számoltam az az orrom. Ugye a fényképezőgépet magamra fogtam, az objektívet tökig közelítettem és autó fókuszon megnyomtam az exponáló gombot. Mire fókuszált richtig? Hát persze, hogy a cserpákomra. A nyomoronc szemem meg kellemes blur effektben úszott. Az árpából semmivel nem láttam többet. Azért kitartóan próbálkoztam és ahogy pörgettem a képeket ide-oda látom ám, hogy ebből egész jót lehetne csinálni, ha nem a felpüffedt felét fotóznám az arcomnak. Úgyhogy lőttem párat a másik oldalamról és az egyiken, életemben először saját magam néztem magamra.

Lassan 36 leszek, ideje volt.