Mi legyen veled, János?

Az asztalosunkról már írtam korábban, a nyilvános naplóban azóta is említettem már egyszer-kétszer. A kezdetben jól induló kapcsolatunk mostanra odajutott, hogy ha csak a nevét meghallom már felmegy a vérnyomásom.

János szépen megcsinálta a konyhát, csak nem fejezte be. Lehet használni, csak a könyvespolccal és fűszertartókkal lóg még. Hogy pontosak legyünk ezt december közepe óta nem bírja befejezni. Történt már vele minden, lábujj törés, szörnyű szövődményes megfázás, durva élete van, na.

Jó ideje, hogy ha csak rajtam múlik, akkor már nem igen állnánk szóba egymással. Zsófi azonban simulékonyabb és türelmesebb, mint én és az asztalost ő találta, nem szóltam bele a kapcsolatba. Ezen a héten azonban az én dolgom lett, hogy tartsam a kapcsolatot Jánossal. Szombaton megígérte, hogy keddig mindenképpen. Kedden elmondta,

miután órákon át hívogattam

hogy elkészült ám minden, ez remek, de lassan szárad, nagyon lassan. Mikor érdeklődtem, hogy azért szerdára ugye a falunkon lesz megnyugtató választ kaptam. Hát persze,

kvázi: mit gondolok én, szórakozik ő velem?

(ja, pont azt gondolom egyébként)

reggel hívja Zsófit, hogy mikor jöhet. Mondtam, hogy nem kell túltolni, itthon van egész nap. Azzal tettük le, hogy akkor holnap, azaz mostmár: ma.

11 körül hívtam a feleségemet, hogy Jánossal mi van. Mondta, hogy semmi hír róla. Ezekután elkezdtem hívogatni, de estig nem vette fel. Ezzel a húzásával nálam végképp elvágta magát. Jobbat nem tudtam: írtam neki egy sms-t, hogy mennyire csalódott vagyok. Gondolom éppen leszarja.

De, hogy én ennek az embernek mégegyszer megrendelést nem adok az is biztos.

Elmehet a sunyiba.