Virágfotó és esküvői beszéd
Hiába a vízjel, ez a fotó már hét éves. 2008 június 21.-én fotóztam, egy piszok forró nyári hétvégén Alsóbélatelepen. Nagyon emlékezetes két nap volt, hiszen Sári házasságának örültünk családilag. Az esküvő már megtörtént korábban, ha jól emlékszem még Németországban, de az ifjú pár csinált egy bulit a családi nyaralóban is.
Nekem külön emlékezetes volt, mert én lettem felkérve, hogy mondjak valami beszédet, ha már ceremónia nem lesz. A feladatot megoldottam, ahogy azt 3 éve egy blogbejegyzésben már megírtam:
Emlékszem a Szonda Ipsosban ültem azon a napon, valami idióta cigarettázási szokásokat havonta vizsgáló kutatás eredményeit kellett összerendeznem értelmes táblázatokba meg grafikonokba és megcsörrent a telefonom. Az unokaöcsém volt, hogy én maradtam, az utolsó reménysugárnak, hogy beszéljek a Húga, az én unokatesóm álesküvői buliján. (A dolgon a beszédben sokat szépítettem, de legyen itt az örökkévalóságnak az igazság is. Amúgy Bilbósan elnézést kérek mindenkitő, aki eddig nem így hallotta.) Pikánsnak éreztem a kérést, s mivel az ilyen dolgokat kedvelem hamar belementem, de az előre megírt szöveget átírtam a magam szájaíze szerint, és most megtaláltam és úgy vélem, hogy szerénytelen legyek, ahhoz képest, hogy egy délutánom volt rá, amit munka helyett a Baross utcai McDonalds talponálló asztalánál körmölve töltöttem, kólák és hamburgerek boldogító társaságában: egész jó lett.
Egészségünkre!
Az elmúlt pár hónapban szerencsém volt több esküvőn jelen lenni, közeli jó barátokén, rokonokén, hát megértem azt is, hogy most az unokahúgomat köszönthetem.
Mégis, ennek apropóján kissé zavarban vagyok, úgy érzem, hogy egyszerre bitorlom az örömapák és a násznagy feladatkörét. De hát úgy alakult, hogy a héten éppen hazafelé tartottam az irodából és felhívott az én Ecsém, hogy szeretné, ha én mondanék pár szót az ifjú párnak, lévén hogy semmi hivatalosabb ceremóniára ezen a hétvégén nem kerül már sor.
Megtudtam azt is, mert ez egy fecsegős család, hogy többeket igyekeztek erre rávenni, de úgy tűnik, hogy csak jómagam voltam hajlandó elvállalni ezt az örömteli feladatot.
Péter arra kért, hogy adjam össze én az ifjú párt, valami mókás módon, hogy mégiscsak legyen valami ceremoniális hangulat, majd ő és Bözsi írnak ehhez valami szöveget. Kaptam is egy példányt, de úgy voltam vele, hogy ha már nekem kell itt beszélni ma, akkor inkább azt mondanám, amit én gondolok és most ne tessék megijedni.
Leszögezném, hogy mivel se anyakönyvvezető, se pap nem vagyok, maximum áldásomat adhatom a frigyre, a törvényességi aktust egy erre hivatott hivatalnok már ellátta, a spirituális vonulat meg – tudtommal – nem áll közel a házasulandókhoz, és hát hozzám sem. Nem mórikálnék itten papot, mert annál jobban tisztelem őket, hogy elvegyem a kenyerüket.
Mikor megkaptam azt az írást, amit Péter öcsém felolvasni szánt, abban megragadott engem egy ott kissé mellékesnek tűnő gondolatmenet, tudniillik, hogy az ifjú pár egy addikció kapcsán került össze. Ne tessék nevetni. A házasságra lehet amúgy is egyfajta addikcióként tekinteni, olyan nagyon csüngünk a másikon, hogy egy egész életre vele akarunk maradni.
De mielőtt a kiinduló ötletet nagyon elhagynám, egyszóval arról van szó, hogy ez a két fiatal itten az interneten függött, közösen játszottak egy szerepjátékot, és aztán mikor később találkoztak az addikciójukat más irányba terelték. Most mi itt ennek örülünk.
És hát mivel egy anyakönyvvezető a csók után a Kis Herceg című érdemtelenül túlbecsült műhöz nyúlna, hogy valami magvasat tegyen az „akarod ezt az embert férjedül – igen, akarod ezt a nőt feleségedül – igen” lényegi aktusa után úgy vélem nekem is valami ilyesmivel kéne szolgálnom, de nem kell ijedten fészkelődni, se vers, se felolvasás nem lesz, gondoltam a jelenlevők lelki habitusára, ezért azt gondoltam, hogy emígyen fejezném be (mintegy keretet is adva mondandómnak):
Koccintsunk az ifjú pár egészségére! Éljenek soká! Legyenek boldogok!
Egészségünkre!