Eljutottunk arra a szintre, amikor bunkónak lenni nem ciki

Évek óta nem írtam blogot arról, hogy mit gondolok az emberek műveltségéről és ezzel kapcsolatban az oktatásról is. Nem tettem, mert minden alkalommal azon kaptam magam, hogy a környezetem félreérti amit mondok, jobb esetben szimplán fölényesnek tart, rosszabb pillanatokban magukra vették a szavaimat. Ma azonban olvastam egy hírt az Origon, Fekete György gondolatairól műveltség és közoktatás terén. Ez a cikk elérte, hogy feladom évtizedes önmérsékletemet.

A felvezető alapján azért sejthető, hogy nem túl sok pozitívumot fogok írni.

Ha dióhéjban akarnám summázni a véleményemet, akkor valahogy így hangzana: az alapvető probléma ott van, hogy eljutottunk arra a szintre, amikor bunkónak lenni nem ciki.

Életem egyik meghatározó élménye volt amikor a suliban az osztályelső srácnak (aki jó cimborám volt) felajánlottam egy megmaradt színházjegyet estére. Jóformán kiröhögött, hogy minek menne ő színházba. És itt van a kutya eltemetve, a srác nem sok inspirációt kapott otthonról és pechére úgy ment végig a közoktatáson (kitűnő eredménnyel), hogy nem olvasott (szép)irodalmat, nem járt színházba, a mozi pedig az akciófilmek és idétlen vígjátékok szintjén merült ki.

De irodalomból is jeles volt. Ez nonszensz.

A félműveltség halmozódása szerintem egyrészt az iskolarendszer hibája. Nincs meg az a kellő rugalmasság, amivel az oktatásügy ki tudná válogatni a szükséges és átadandó tudást. Ha tudtál biflázni, akkor nyert ügyed volt. Visszautalnék az osztálytársam sztorijára. A mi tanításunkban legalább volt valami egységes vezérelv, de a rendszerváltás óta nincs keretrendszer sem, igen a NAT hiányáról beszélek, és ez már 25 elbaltázott évet jelent. Ez alatt a rengeteg idő alatt 2-4 évente új koncepciókat dolgoztak ki és kezdtek el megvalósítani. És egyet sem fejeztek be. Több olyan volt köztük, amivel még így jártunk jobban.