A nap amikor Dávid született

Vannak esetek, amikor egy blogot újra kell írni. Holnap* lesz két éves a fiam és elővettem ezt az egy évvel ezelőtti bejegyzésemet, hogy elolvassam milyen is volt, amikor megszületett. Elégedetlen vagyok a tavalyi irományommal, nem sikerült átadnom benne annak a délutánnak minden izgalmát. Szóval most újra kezdem, de igyekszem teljes sorokat átmenteni, amik jól sikerültek ezeket behúzom és kurzívval szedem, ilyenkor előfordulhatnak majd ugrálások az időben, hiszen egy évvel ezelőtt még csak egy éves volt a fiam, meg az élmény is. Nem ragozom, úgyis átlátjátok majd.

*Másrészről meg sokszor nem sikerül egyben megírni vagy átírni egy blogot. Az átírás több, mint egy napomba került, állandó megszakításokkal tarkítva, de most már nem igazítom ki a tegnap írt bevezetőt. – 2016-05-07 21:26:59

Cili viharos születése után egy ideig bizonytalan voltam benne, hogy jó ötlet-e újra gyereket vállalnunk. Zsófi és a magzat egészsége miatt is veszélyesnek tűnt. Mondták ugyan, hogy a kettőnek elvileg nincs összefüggése, de aki egyszer megégette magát, ugye.
Másrészről mindketten szerettünk volna több gyereket. Én kettőt, Zsófi hármat. Az én álmaimban már hosszú évek óta szerepelt, hogy legyen egy lányom aztán egy fiam. Igazából Cili mellett azt se bántam volna, ha megint kislányunk születik, de amikortól eldöntöttük, hogy belevágunk és jön majd a második baba egyre jobban reménykedtem, hogy fiú lesz. Elképzeltem, hogy lesz egy kisfiam, akinek én leszek az apukája, azt már tudtam, hogy egy kislány apukájának lenni jó dolog, de szerettem volna kipróbálni magam egy fiú apjaként is.

Zsófi terhessége Dáviddal egy rémálom volt. Mindenki izgult, mindenki borzasztóan féltette mindkettőjüket, én is, szokásom szerint főleg magamban őrlődtem ezen. Hogy hol üldögéltünk Apuval már nem tudom, de emlékszem a beszélgetésre és az aggódó arcára, ahogy az egészről faggat. Én igyekeztem biztató lenni, de közben én sem voltam igazán biztos a dologban. Szóval ilyen lelki állapotban jutottunk el odáig, hogy két héttel a kiírt időpont előtt Zsófit egy majdnem teljesen kihordott terhesség végén befektette a doki a kórházba, mert egyre vacakabb volt a vérnyomása. Tudtuk, hogy jön a császár, ebben már nagyon rutinosak voltunk, dehát új kórház, új orvos és hát erre felkészülni úgysem lehet.

2014. május 7.-én fülledt napra virradtunk, egész nap vártuk, hogy vajon mikor fog leszakadni az ég. A munkahelyemen töltöttem a nap első felét

Tavaly ilyenkor már egy taxiból szálltam ki a kórháznál. Az irodában ebéd után voltunk, amikor jött az értesítés Zsófitól, hogy nemsokára megszületik Dávid. Gyorsan bezártam mindent és a kollégák jókívánságait magam mögött hagyva egy taxit kerestem.

A taxiban ülve már látszott, hogy hamarosan leszakad az ég, nem mondhatnám, hogy a legfelkészültebb állapotban talált meg a hír, hogy rohanjak a kórházba, de mázlimra legalább a fényképezőgép nálam volt, mert valami vasútmodellt kellett volna délután fotóznom a cégnek.
A kórházba érve rövid idő alatt megtaláltam Zsófit, aki egy infúzióra kötve izgult, 10 percenként mérték a vérnyomását, ami az egekben volt. Próbálták gyógyszerrel stabilizálni, hogy elkezdhessék a műtétet. A telefonja alapján attól féltem, hogy már késve érkezek és bőven megszületik a fiam, mire beesek a kórházba, de ebben én is és az orvosok is nagyot tévedtek. Még jó hosszú időt, ha jól emlékszem közel egy órát várakoztunk, míg a rengeteg gyógyszer a totálisan kaotikusról az abnormálisra csökkentette a feleségem vérnyomását. Ez volt az a szint, ahol már hajlandóak voltak nekilátni a császármetszésnek.

A terhesség alatt sokat töprengtem rajta, hogy szeretnék-e bent lenni a szülésnél, végül úgy döntöttem, hogy igen és az orvosok szerint nem volt semmi gond, így a műtétre is bemehettem. Ehhez azonban kellett venni egy komplett védőruhát, ezt már korábban jelezték nekünk amikor Zsófi bevonult a kórházba. Erre a célra volt egy automata, pont olyan, mint egy csokiszelet automata, csak itt a sorokból nem a csokirudak, hanem a különböző műtéti típusokhoz való felszerelés potyogott ki. Az én csomagom a programozott császár nevet viselte és 5400 forintba került (a gép nem ad vissza és előre mondták milyen érméket fogad el, hogy ne legyen gond. Nem is volt: apróval is készültem).

Nadrág, mellény, maszk, kesztyű, azóta a munkahelyemen használom őket védőruhának, tiszta műtőslegény kinézetem van bennük.

Zsófit betolták az előkészítő szobába engem meg egy folyosón hagytak, hogy várakozzak míg nem szólnak. Nem tudom mennyit állhattam ott, de rengeteg időnek tűnt az biztos. Ez a két épülettömböt összekötő folyosók egyike volt, mindkét oldalán teljes üvegfal és elég magasan ahhoz, hogy átlássak a nyolcker házai felett a Gellért-hegy irányába a város felett. A szél ekkor kergette át a viharfelhőket a budai hegyek felett és azon gondolkoztam, hogy mennyire hasonlít az egész helyzet arra, amit Bulgakov leírt. Egy feszült nap, amikor az emberek megváltásként várják, hogy reccsenjen egy hatalmasat az ég és zúduljon rá a kitikkadt városra az eső.

Igen, hajlamos vagyok ilyen hülye gondolatokba menekülni, ha ideges vagyok, eltereli a figyelmemet. Készítettem egy selfiet is, a műtőslegény kinézetemről, de szokás szerint elégedetlen voltam vele, így aztán hagytam a fenébe.

A selfie, amivel elégedetlen voltam. Az exif infóból tudom, hogy ez 13:51-kor készült.

Egyszer csak kinyitották az ajtót, kiszólt egy nővér, hogy mehetek, siessek. Zsófit már a műtőasztalon találtam, engem a fejéhez ültettek egy kisszékre. Dávid születéséig jó 20 perc telt el azzal, hogy izgultam Zsófi mellett, néha a nővérrel váltottunk pár szót, de legtöbbször csak figyeltük a függöny mögött sürgölődő orvosok árnyait meg a kilógó hátakat. Aztán nagy rángatások után előkerült Dávid is (15:43),

aztán egy nővér elrohant a zselével borított és leginkább szürke gyerekkel, akinek egy hangja se volt. Míg Zsófit nyugtattam, hogy nem baj ha nem sír egészen pánikoltam, aztán végre meghallottuk a hangját. Utánam szóltak, hogy menjek ki, nézzem meg a fiamat. Vörös volt, ordított és mindenhol fehér magzatmáz foltok tarkították. Hatalmas orr, vörös haj, alig látható áll, nem ő volt a legszebb kisbaba akit valaha láttam, de borzasztó cuki volt.

Szóltak, hogy érdemes lenne használnom a fényképezőgépemet, ha már hoztam, szóval 4 percesen készült Dávidról az első fotó.

Dávid első fotója, a blogban írttal ellentétben nem 4, hanem inkább 7 percesen készült, de ez már igazából mindegy. 🙂

Miután kicsit betakargatták és rendben levőnek találták a gyereket bementünk Zsófihoz, akin még javában ügyködtek az orvosok. Megpróbáltuk megmutatni Dávidot neki, de nem nagyon sikerült azt hiszem, keveset láthatott belőle, viszont sikerült róluk egy kedves fotót és videót készítenem, amit nagyon szeretünk mindannyian. (Ezt a fotót használtam a borítóképnek a bejegyzéshez.) Pár perc után kitereltek bennünket a műtőből.

Jöttek a vizsgálatok, egy ukrán nővérke mérte meg Dávidot, tört angollal mondta be az adatait, de megfejtettem. ☺ Aztán a kezembe adták a gyerkőcöt, hogy tutujgassam kicsit. Jó 20 percet töltöttünk ketten, Dávid megadóan tűrte míg jól szemügyre vettem, aztán jobb híján – azt kaptam parancsba, hogy beszéljek hozzá – elmeséltem neki, hogy kik várják otthon, majd azt a három kismalac verziót, amit Cilinek én színeztem ki. Nagyon szép élmény volt. Egy ideig kettesben üldögéltünk, majd az ukrán lány újra feltűnt és mondta, hogy lefényképez a fiammal.

Ez meg a mi első közös képünk Dáviddal. Köszönet innen is az ukrán nővérkének, aki megörökített minket.

Jó háromnegyed órával később mehettünk csak vissza Zsófihoz. Az érzéstelenítés miatt nem emelhette fel a fejét, aminek lett egy olyan negatív következménye, hogy igazából nem tudta megnézni, megfogni, megtutujgatni Dávidot. Én igyekeztem valami teljesen kifacsart pózban fölé tartani a gyereket, hogy legalább egy kicsit láthassa, de ezt nem tudtuk hosszan csinálni. Egy kis idő után Dávidot elvitték a többi gyerkőchöz, Zsófinak meg nyugit parancsoltak. Hamarosan én is szedelődzködtem és elindultam hazafelé.

Azt tudom, hogy rengeteg holmim volt, mert Zsófit kirakták arról az osztályról, ahol előtte feküdt, de az újra még nem vették fel, mert éjszaka valami megfigyelőben volt vagy mi, így a holmija, amivel készült hirtelen hontalan lett. Szóval a munkahelyi dolgaimon kívül haza kellett vinnem Zsófi összes csomagját (majd másnap vissza), amit több napra bevitt magával a kórházba. Ez nem volt egyszerű dolog. Jól felcuccolva elindultam taxit fogni, és miközben zsonglőrködtem a csomagokkal elkezdtem végig telefonálni minden nagyszülőt, dédszülőt és nagynénit (már ha a rokonsági fokozatokat Dávid szemszögéből vizsgáljuk). Az eső elvonult míg Dávid megszületett és a tócsák közt lavírozva végül az Üllői és a Körút sarkán sikerült leintenem egy taxit. Hatalmas dugó volt a városban aznap délután és bőven volt időm lezavarni az összes telefont míg végigaraszoltunk mindent. Éváékhoz mentem, Cili náluk volt aznap, hiszen én nem tudtam érte menni a bölcsibe.

A program szerint ott is aludtunk aznap Éváéknál. Emlékszem, hogy hatalmas habbal teli fürdővizet kapott a kisasszony. Miután elaltattam leültem beszélgetni a nappaliban Évával és nagyon jó hallgatóság volt, azt hiszem kicsit össze-vissza fecseghettem.

Hát így telt a nap, amikor Dávid megszületett.