Quimby – Az 50 legjobb magyar dal

A Quimby számomra éveken át egy név volt a plakátokról és a fesztivál műsor füzetekből. Bár mérsékelten érdekelt, hogy milyen lehet, soha nem jutottam el a koncertjükre, és valahogy albumot se találtam tőlük. Így visszatekintve egyébként nagyon meglepő, mert abból a zenei körből válogattam magamnak a hallgatni valót, amiben ők is mozogtak. A HS7 például egyáltalán nem volt ismeretlen előttem, de már akkor is sláger zenekarnak tartottam őket, ahogy most is.

A Quimby szinte percre pontosan a széles sávú interneteléréssel együtt tört be az életembe.

(Ezen a héten sokat írok az Internethez kötődő élményeimről, eljövendő életrajz íróim érdekes adalékokat tudhatnak meg.)

Emlékszem arra a júniusi délutánra Pécsen. Nem sokkal korábban költöztünk be az új házunkba a Tettyén és a Matáv meghozta az ADSL modemet. Közel fél óra tökölés után beizzítottam a netet és az első utam kacsalla Kispál és a Borz honlapjára vezetett, ahonnét kb 20 perc alatt szedtem le azt a sok zenét, amiket addig jól átgondolva, számonként töltögettem csak le. 60 perccel korábban a 3-5 mb méretű, Ha ez a vég kb. 2 órányi várakozást jelentett és rengeteg pénzt. Most rákattintottam és meglepetésemre lent volt mire rácsodálkozhattam volna a gyorsan növő indikátor csíkra. Ez volt az a pillanat, amikor egy új világ nyílt meg előttem.

Pár perc múlva a teljes Kispál bootleg boldog tulajdonosa voltam és kerestem az újabb előadókat, dalokat. Így jutottam el a bahia.hu (azóta megszűnt) letöltési részlegébe. Volt ott pár zene, de három Quimby szám úgy elragadott, hogy meg is álltam a letöltögetéssel. A Halleluja, az Androidő és a Pedofíling volt elérhető. Perceken belül a második katarzist éltem át. Mondom: jó nap volt.

Quimby: lejtmenet

Nem akarok abba a hibába esni, amibe elég sok együttes rajongói szoktak: mikor a kezdeti nehézségek után a banda populárissá válik elkezdik lesajnálni. Én mindig örültem, amikor a kedvenc zenekaraim sikeresek lettek. Szerintem az alternatív és underground kategóriák szimplán az ismeretlenséget és a küzdelmet jelölik. A Quimby például ma is ugyanazt a zenét játssza, mint 15 éve és nekem pont ez a bajom vele. Mert hiába tetszett meg annyira 2001-ben a Quimby, 2009 májusában már elég kemény blogbejegyzést írtam róluk. És ahogy ott is kiderült már nem új keletű aggodalmaimat pötyögtem be egy adatbázisba.

Az a jókora baráti társaság akikkel tegnap voltunk koncerten erős Quimby fanatikus lányokból állt, így gondoltam jobb ha meghúzom magam és nem kritizálok, de ők kezdtek neki, és megnyugodtam, hogy nem csak arról van szó, hogy szokás szerint csak morgok. Az új számok senkinek nem jöttek be, a legtöbb ami elismerést kaptak, hogy jó hallgatni. De volt aki azt mondta, hogy akár Zorán vagy Republic is lehetne. Én ezt nem osztom. Szerintem az a bajuk, hogy Quimby számok.

Ez most hülyén hangzik, mi? De van ám benne logika. Rakjál fel egy bármelyik korábbi Quimby lemezt, mindegyik más, egyéni ízzel, igaz egy erőteljes bélyeggel, amit a hangzásvilág ad nekik. No, hát a mostani számok olyanok, hogy a hangzásvilág ott van, de az egyéni íz hiányzik. Mindegyik szám olyan “lemaradt az előző albumokról” hangulatú. Semmi új. Szerintem érezték, hogy kéne újat csinálni, de valódi ötletük nem volt rá, viszont profik és megcsináltak pár számot, mert az könnyű, csak az akarás hiányzott, az isteni szikra ami eddig mindig megvolt.

De ez még túlélhető, ha időben rájönnek. Csak akarni kell, ugye… – KiLáTó blog: Quimby: Akarva az újat (2009 május)

Nem jöttek rá. A Quimby mára az egyik legsikeresebb hazai zenekarrá nőtte ki magát, és a tíz-húsz évvel ezelőtti énjük ezt teljesen megérdemli, sajnos a mai egyáltalán nem. Hosszú és kínos agóniák közepette kijött azóta még két stúdió album, az Ajjajjaj és a Kicsi ország amikről inkább nem is beszélek, mert minősíthetetlenül szarok. Tavaly húztak egy jobbat a Kaktuszligettel, amin vannak jó számok, de azokat hallgatva folyamatosan úgy érzed, hogy ezt már megírták legalább egyszer. Elkészítették a saját tribute lemezüket, ami nem kis teljesítmény, ha úgy vesszük. Mindezzel együtt a Kaktuszliget őszintébb, mint két elődje, már meg se próbál újat mutatni, erőlködés nélkül fut a bejáratott sínen.