Nem eszik a gyerek

Palacsinta, leves, tészta

Ahogy nőtt-nődögélt, mint a mesében kezdett egy kicsit szélesebbre tárulni az ajtó. Néha megengedőleg nyilatkozott arról, ha palacsintát emlegettem neki. (Egy másik álmom volt ez, mikor megtudtam, hogy Zsófi terhes helyből nekiláttam a palacsintasütési technikámat tökéletesíteni. Én akartam lenni a szuper-apu a szuper palacsintával. Feldobva fordítom meg, ilyenek.)

Megérkeztek a levesek. Na nem az egész, ezt-azt ki kell szedni belőle, egyébként csak valami utálkozó pofát vág és elvonul.

6 évvel ezelőtti önmagam erre azt mondaná, hogy

1. menjen, majd megéhezik és visszajön (de már tudom, hogy ez nem így van),
2. egy jó nagy pofon hiányzik neki (ezt nem próbáltam ki végül sosem).

Aztán ott vannak a tészták, természetesen minden szósz nélkül: üresen. És a gyümölcs, azt szereti, csak abból se eszik sokat.

Mit siránkozik ez az András, merülhet most fel benned, Kedves Olvasó. Eszik ez a gyerek. Eszik, eszik, persze, de egyrészt keveset, másrészt a fentieket kombinálni szigorúan tilos. Csak leves, csak tészta, csak krumpli. Nehéz így főzni.

És akkor jön a tajtékzás. Megyek érte az óvodába és kérdezem aggódva az óvó nénitől, hogy evett valamit a gyerek? Persze, evett. És felsorol egy csomó kaját, amire otthon rá sem néz. Hazafelé meg háromszoros kerülő úton próbálom kiszedni belőle, hogy ugyan miért nem eszik akkor otthon is ilyesmit. Ha kapo is választ, azzal se megyek sokra.

Jöjjön a happy-end a végére. A részleges happy-end.

Az elmúlt időszakban nagyon nem akart enni már megint és kitaláltam, hogy bevonom a két gyereket a vacsora készítés folyamatába, hátha akkor kedvet kapnak. Előszedtem a virslit a hűtőből, leültettem a két kölyköt az asztalhoz és elkezdtük hármasban leszedni a virsliről a műbelet. Kezdetben kicsit ügyetlenkedtek, aztán mindketten boldogan kopasztották a virsliket. Ha egy-egy el is tört közben az nem volt baj. Aztán feltettem főni a vizet és Cili óvatosan beleszedte a csipesszel a virsliket, amikor megfőttek ő szedte ki őket a tálra és tálalta a családnak.

Azóta az esti virslifőzés program lett. Én már nagyon unom a virslit, az egész hacacáréval, de a lány végre eszik, minden este valami emberi mennyiségű ételt. És kezd is kicsit kevésbé ropi lenni, aminek nagyon örülök.

Azon töprengek, hogy meg kéne tanítani rakott zöldséget sütni, csak félek tőle, hogy egy idő után megunnám azt is nagyon, pedig imádom.