Tényleg unalmasak a kötelező olvasmányok?

Én szeretem Jókait, de el tudom viselni, ha valakinek nem tetszik. Móricztól például herótom van, sosem tudtam élvezni a műveit és nem egy íróval vagyok így. De az, hogy nem tetszik vagy, hogy éppen mi nem tetszik Vonnegut, Móricz, Nádas (és még sorolhatnám hosszan az írókat) alkotásaiban egy komoly alapon nyugszik: elolvastam pár könyvüket és ez alapján tudtam hozni egy ítéletet. Szubjektívet, persze, de van alapja.

Az Eduline-on megjelent egy cikk a Radnóti gyakorló magyar tanárával, Fenyő D. Györggyel, ahol megint elhangzik, hogy Jókai, de legalábbis a Kőszívű ember fiainak menni kell, ez a sorsa. A pedagógus tett mögé érveket, amiket el tudok fogadni neki, még ha személyesen sajnálnám is, ha igaza lenne. Ugyanez igaz a Bánk bánra is, amit szerinte szintén ki lehet hagyni a kötelező művek közül. Mondjuk itt volt egy olyan bekezdés, amin elégé felháborodtam:

Ami a Radnótiban tanítható, az egyáltalán nem biztos, hogy a többi háromezer iskolában is. Nagyon fontos megéreznie egy tanárnak, hogy milyen az a közeg, amiben mozog, mit értenek a gyerekek és mit nem. Nagyon sok iskolában úgy ahogy van, kihagynám a Bánk bánt. Amit a legjobb harminc középiskolában tanuló gyerek megért, azt azért nem kell rákényszeríteni a másik kétezer iskolára.

Elég elitista gondolat.

Mit adtak nekünk a kötelező olvasmányok?

Azt el tudom fogadni, hogy Jókai könyvét esetleg később kéne elolvasni a gyerekeknek, bár a Kőszívű elméletileg kapcsolódik az aktuális történelem tananyaghoz is. Legalábbis az én gyerekkoromban ez így volt, az irodalom órán kötelezővé tett könyvek egy része segített a történelem és társadalomismeret tanításnál. Márpedig a Kőszívű ember fiai a negyvennyolcas eseményekhez bizony sokat tesznek hozzá.

Magamból tudok kiindulni persze, de én miután megtanultam nagyon szerettem olvasni, a mai napig. A társadalomismeret, a töri és az irodalom terén is rengeteget segített az a sok olvasmányélmény, regény, történelmi regény, amit olvastam. Az, hogy végig tudom mondani az Árpád-házi királyokat nem az iskolának köszönhető, hanem Harsányi és Passuth könyveinek. Hogy tisztában vagyok a Bach korszakkal szintén nem az iskola elsődleges érdeme, hanem Jókaié. A principatus rendszerét Gravesnek, a hugenotta üldözés és a vallásháborúk korát Merlenek, a keresztes háborúkat Shelbeynek köszönhetően ismerem úgy mintha ott lettem volna. De a lista folytatható.

Érdemes egy pillantást vetni erre a wikipédia táblázatra: szókincsméretek összehasonlító listája. Jókai Mór a top, nála nagyobb szókincse már csak az enciklopédiáknak van. A kötelező olvasmányok, a Kőszívű is, sokszor régies, esetleg nem könnyen olvasható, de könyörgöm, nem az lenne a lényeg, hogy a gyerekek még fiatalon, amikor a legjobban fog az agyuk a lehető legváltozatosabb tudáshoz jussanak? Attól merte esetleg egy-egy mondatnak kétszer kell nekilátni még semmi bajuk nem lesz. Sőt. Használják az agyukat.

A Kőszívű ember fiait általában az a vád éri, hogy unalmas. Sokan vagyunk, sokfélék, olyik a baszós-kardozós műfaj, olyik a szépirodalom, olyik a klasszikus krimi, a horror, a dráma, a felsorolhatatlan mennyiségű műfaj barátja, a többi untatja. Én például próza barát vagyok, a versek kevésbé kötnek le, bár olykor nagy élvezettel olvasom őket. De nem jut eszembe nap, mint nap verset olvasni, míg elképzelhetetlen hogy ne vegyek könyvet a kezembe.

A Kőszívű ember fiai romantikus kalandregény. Van benne komoly szerelmi szál, van benne megannyi csata és harc, konspirációk, családi drámák. Melyik az a pontja, amelyik nem passzol egy mai fiatal (vagy idős) ember igényeihez? A szerelem? A társadalmi/családi dráma? A háború? A hősiesség? Basszus, ha ugyanezeket máshogy keverjük össze megkapjuk a Pókembert. Vagy a Tróját. A Star Wars-ról nem is beszélve. Mégse mondaná egyikről se senki, hogy nem modern és ne érdekelné a fiatalokat.

Az én sommás véleményem Jókai és a kötelezők ügyében, hogy nem most lett elcseszve a dolog, hanem már elcseszett volt ez az én iskolás éveimben is. Nem Jókaival van baj, hanem az emberekkel és főleg a szülőkkel. A szülők egy kényszernek élték meg, hogy el kellett olvasniuk ezeket az amúgy általában jó és mindenképpen fontos könyveket, mert kötelező volt. Kellett. Ez a baj. Aztán lehetőségük volt tevőlegesen rúgni egyet a rendszeren és az egykori frusztrációjukat enyhíteni azzal, hogy a saját gyerekeiknek elmondhatták: ők nem is értik minek ez az egész. Cinkossá váltak a gyerekeikkel (azok jól felfogott érdekével pont ellentétesen) és hagyták, hogy ne is olvassák el a könyvet. Odaadták videón, megvették nekik a 10 oldalra butított verziót és elégedettek voltak: sikerült megbosszulni magukat.

Fenyő D. Györgynek abban van igaza, hogy frissíteni kéne az olvasmánylistát. Lehetne alternatíva, el kell olvasni a 3 hasonló közül valamelyiket például. Ez megoldás lehet(ne), mindenki elégedett lenne. (Leszámítva a gyerekeket, akiknek ugyanúgy ki kell olvasni egy könyvet, de azért annyit elvárhatunk az oktatástól, hogy valami értéket átadjon.)

Egy biztos, kevés idegesítőbb van, mint azt hallgatni, hogy egy könyv (bármelyik) szar egy olyan embertől, aki arra se vette a fáradtságot, hogy elolvassa. Utána tessék minősíteni. Csak az olvasás után.

A csoportpénz olyan, mint a hálapénz?

Ez a bejegyzés eredetileg az Ártatlanra festve (politikai szédelgők) blogomon jelent meg 2017. január 16.-án.

Valamennyire minden politika, ugye, de most az eddigieknél egy sokkal személyesebb témáról írok, a csoportpénzről. A csoportpénz olyan, mint a hálapénz? részletei…

Tanítanék tüntetés és bizonyítványosztás

Nagyon jó ötlet volt a szervezőktől, hogy felkérték a résztvevőket kötözzék mindenhová fel a kockás szöveteket, amiket hoztak a megmozdulásra. Az Erzsébet-híd végig lett kötözve, voltak olyan lelkes tüntetők, akik csimpánzokat megszégyenítő módon másztak fel magasabb pontokra, hogy elérhetetlenebb legyen a tiltakozásukat szimbolizáló drapéria.

Jó volt látni, hogy megint mennyi ember eljött. Jóval homogénebb sokadalom volt ez, mint a március 15.-én felsorakozó tömeg. Szerintem főleg tanárok voltak jelen és diákok. Főleg idősebbek és nagyon fiatalok. Hiányoltam a tömegből a generációmat, az aktív harmincasokat és negyveneseket, a potenciális szülőket.
Én újra ugyanazért mentem ki, mint eddig is minden Tanítanék megmozdulásra: a két gyerekem jövőjét féltem, szeretnék mindent megmozgatni azért, hogy ne egy elcseszett iskolában vegyék el a jövőjüket. Szülőként a minimumnak érzem, hogy ott legyek.

Enyhe meglepetéssel fogadtam, hogy a tanításról és iskolákról már elég kevés szó esett, legalábbis amik eljutottak hozzám az esőben, zivatarban és az erre az időjárásra alkalmatlan hangosításban. A Tanítanék mozgalom eljutott oda, ahova 2012-ben már más civil szervezetek is, hogy nem tetszik a rendszer. Nem meglepő módon ebben a helyzetben ugyanazt a választ találták maguknak, amit anno a milla is: Orbánéknak menniük kell.

Ezt egyébként megmondtam volna ingyen és bérmentve előre is. Az első Tanítanék tüntetéseken volt is egy mondat, amire már akkor felkaptam a fejemet. A tömeg elkezdte skandálni az Orbán takarodjot, mire Pukli kiszólt nekik, hogy nem erről van szó, még. Nekem a Várkert Bazár előtt ma nagyon úgy tűnt, hogy már nincs is másról szó. És ez egyszerre félelmetes és jó is.

Jó, mert a Tanítanék mozgalom az eddigi próbálkozók közül a legintellektuálisabb, legátgondoltabb és legtökösebb szerveződés. Viszont minden eddigi erejét és elképesztően széleskörű támogatottságát abból nyerte (jórészt), hogy szakmai célokért küzdött.

Félelmetes, mert újra ott állunk, hogy valaki belekezd a Fidesz rezsim bontásába. Mekpökdöste a tenyerét és azt mondta, hogy utánam. Dehát az elmúlt években ilyenre már akadt sok példa, egytől egyig csúfos kudarccal. Én féltem a Tanítanék mozgalmat ettől a váltástól és féltek kicsit mindenkit, aki most fellelkesült, mert a Tanítanék sem lépett tovább a következő, az elsőnél is lényegibb lépésre, hogy mi lesz azután, ha a rendszer már nincs.
Erőteljes és lelkesítő, ahogy beleállnak a küzdelembe, de mielőtt beleállnak jó lenne tudni, hogy mit akarnak elérni.

Kíváncsian várom.

A szülők kapják össze magukat! (Gondolatok a pedagógus tüntetés margójára)

A mai pedagógus tüntetésre nem magamért mentem ki, még csak nem is elsősorban a pedagógusokért, hanem, mert Apa vagyok. Igen, most nagy a-val.

Lassan ugyanis a körmünkre ég a probléma, az iskoláztatásé. Az ovi után ez a következő lépcső ugye, és ez szinte a legfontosabb, amiben jól kell döntenünk az elején a gyerekeink helyett. Ha mi most jól döntünk, akkor hamar megtanul ő jól dönteni és onnantól ez az egész rajta áll. Persze, hogy megtanuljon dönteni, ahhoz az kell, hogy olyanok tanítsák, akik dönthetnek. Ezért hiába esett, és tudtam, hogy be fog ázni a cipőm, mert nem csak a pedagógusok nincsenek megfizetve ebben az országban ugye, de elindultam nyugdíjas pedagógus Anyám és az ex-pedagógus legjobb cimborám oldalán, hogy én mint civil apuka támogassam az övéiket.

És el vagyok keseredve, szégyellem magam az Apukák nevében. Mert a pedagógusok, a közszféra kiállt ma magáért rendesen. Akkora tömeget vittek az utcára, amekkorát csak bírtak, de mi szülők, botrányosan kevesen voltunk. A színpadon elhangzott mindenkitől, hogy kiállnak egymásért. Hogy itt vannak. Hogy mi a baj. A fekete ruhás nővér elmondta azt is, hogy mi állunk mögöttük. De állunk-e elegen és eleget?

Amit ma láttam a Kossuth-téren az egy nagyszerű volt. Minden tiszteletem a pedagógusoké és az őket támogató szervezeteké, ha csak rajtuk múlik, akkor ezeknek a nagyszerű embereknek bizalommal helyezem a kezébe a gyerekeim nevelését.

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10153961637234559&set=a.10150214075374559.343667.847689558&type=3&theater

De Ti, otthon a gyerekszobában gubbasztó senkiházi gyáva alakok! Ti, kapjátok össze magatokat azonnal és segítsétek ezeket az embereket, mert szükségük van ránk. És nélkülünk, szülők nélkül, ez nem megy.