36

Harminchat évesnek lenni jó és fárasztó dolog.

Na, úgy tűnik újra lepörgött egy év, de milyen év! Az elmúlt években arról írtam a blogomban minden születésnapomon, hogy alapvetően nyugodt, rendezett és kiszámítható életet élek és ez milyen jó. Amikor 34 voltam akkor nagyon elégedett voltam magammal, úgy éreztem pont jól vagyok. Tavaly már kicsit éreztem az öregedést és ez idén se fordult vissza. Kezdek attól tartani, hogy ez már csak romlani fog, de ez maradjon köztünk.

Nem tudom, hogy mikor voltam annyira fáradt, mint ahogy most érzem magamat. Tavaly tavasztól kezdve nagyon ideges, nagyon átmeneti volt az életünk. Költözés, lakásfelújítás, költözés és éppen mire azt gondolhattam volna, hogy akkor most lehet kicsit lenyugodni és kipihenni mindent, na pont addigra vált égetően szükségessé, hogy új munkát találjak. Hidd el nekem, ha nem tudnád, az se egy leányálom.

De a fentiek mindegyike egy közös origóból ered, hogy az elmúlt években méltatlanul rosszul kerestem a munkahelyemen. Ezt egy ideig kárpótolta, hogy tanulhattam mellette, aztán az, hogy élveztem a munkámat és rengeteg szabadságom volt benne. De az elmúlt pár évben, mióta gyerekeink vannak a pénz bizony kezdett egyre fontosabbá válni. Az külön kellemetlen volt, hogy a munkahely is megváltozott körülöttem, előbb a mozgásterem veszett el, aztán a szeretetem a cég iránt, majd szép lassan már csak munka lett abból, ami éveken át szórakozás volt. Ez persze nem akkora baj, ha megfizetik, de erről természetesen szó sem volt.
Szóval ebből következik, hogy a lakásfelújítás, a költözés, a gyereknevelés alapvető problémái mind oda vezethetőek vissza, hogy 35 évesen még mindig nem voltam, vagyok teljes értékű családfenntartó.

Pedig az életem többi része tényleg rendben van, nem kellene idegeskednem. A házasságunk úgy tűnik kiállta a hetedik év próbáját is, Zsófival jó párost alkotunk. (Azért remélem ő is így gondolja.) Ennyi idő után, 2000 karácsonya előtt pár héttel jöttünk össze, már azért kiismertük egymást. Hibáink, ópárdon: hibáim, a mindennapok apró-cseprő bosszúságai, amik elszállnak, mint a szavak, amiket kiváltottak.
Ott van a két gyerek. Hát rájuk sem lehet egy szavam sem. Azért szokott persze, de az csak a zord Apa álarca miatt van, alapvetően bármire rá tud venni a két csibész. Mindig váltakozó, hogy éppen apásak vagy anyásak, de időről időre rájövök, hogy mindkettőnek mennyire fontos vagyok és ez egy nagyon jó érzés.

Elég sokat idegeskedtem azon, hogy mennyire tudok majd megfelelő apaképként funkcionálni, de mostanra rájöttem, hogy ez úgyse eltervezhető előre. Igyekszem velük az ésszerű keretek közt maradva inkább egyenrangúként bánni, mint főnökként. Amikor ez nem megy, akkor persze nehéz pillanataink vannak. 🙂

Az elmúlt év erősen megtépázta a családot egyébként, elmentek az utolsó nagyszüleim, egymás után ketten, gyorsan. Bár kevés kapcsolatom volt velük, de sokkal jobban megrázott a haláluk, mint korábban bármelyik családtag elvesztése. Úgy tűnik az évek előrehaladtával ezt is jobban átérzi az ember.

Tavaly arról is panaszkodtam, hogy hiába buzog bennem egy rakás kreatív energia egyszerűen nem tudom kiélni őket, mert nincs rá időm, módom. Ez nem változott, az energiák itt vannak bennem és amit tavaly januárban elterveztem első lépésnek azt gyakorlatilag mostanra sikerül befejeznem. Két-három hónapot szántam rá és másfél év lett. A saját keretrendszerem megléte persze gyorsít a dolgaimon, de az idő hiányával nem tud mit kezdeni. Szeretnék eljárni fotózni éjszaka, szeretnék elkészíteni két mini-siteot, folytatni a naplóim könyvbe tördelését. Nem sok esélyem van rá. 🙂 Ha idén végzek a blogommal és a grid dokumentálásával már nagyon elégedett lehetek.

De mindezek igazából eltörpülnek amellett, hogy az elmúlt évben rádöbbentem egy mindennél sokkal nagyobb változásra magamban: ráébredtem, hogy már nem vagyok fiatal. Erre sokban rásegített az álláskeresés is, amikor elmentem interjúkra, beültem egy csomó irodába majd mindenhol öreg voltam. Az én bizniszemben a fiatalok nagyon durván letolták a teljes pályát, huszonéves cégvezetők, pattanásos arcú, a kamaszkorból épp kinövő programozók. Basszus ezek az emberek az irodát az éjszakai szórakozás miatt délelőtt nyitják és este zárják. Mikor azon töprengtem, hogy mit csinálnak a gyerekeikkel, akkor rájöttem, hogy milyen messze vannak ők még ettől.
De ez csak az egyik része volt a sztorinak. A másik, hogy egész életemben ha az utcán járkáltam, akkor néztem a plakátokat. Milyen koncert, kinek van új albuma, milyen mozi, satöbbi. És egy ideje egy csomó ismeretlen szó van a neon betűkkel kiírva. Azt se tudom kit játszik a rádió. Hogy ki ma a menő. Megsúgom, a jelenlegi könnyűzenei életről gyakorlatilag halvány lila fogalmam nincsen. Nekem, érted? A könnyűzenéről! Na amikor erre rájöttem, akkor úgy éreztem, hogy lassan kezdhetik előszedni a lapátjukat a sírásók.

Kemény pillanat volt.

A tavalyi év egyik nagyon jó élménye a fogyókúra sikere volt. Sikerült 95 kg-ra lemenni, ami kicsit szomorúbb, hogy tartani nem sikerült, de most megint nagyon szépen csinálom. Éhes is vagyok, mint a fene folyamatosan. A leadott kilóktól nem csak testileg érzem jobban magam, gyorsabb is lettem, hanem lelkileg nagyon sokat számított. Kaptam egy adag olyan önbizalmat, amiről nem is tudtam, hogy megvan bennem. Sokat segítet amikor rá kellett készülnöm az állásinterjúkra, egyébként.

Az elmúlt évben volt még egy kényes téma, amin sokat bosszankodtam, de ami közvetve új távlatokat nyitott meg előttem. Vagy talán inkább csak ráébresztett egy méltatlanul elhanyagolt régire. Na, szóval a bélatelepi házról van szó, ami éveken keresztül nekem szívem csücske volt. Életem nem kevés óráját töltötte el azzal, hogy elképzelt lottónyereményeket költöttem a felújítására. Aztán tavaly tavasszal úgy tűnt, hogy a családban lezajló mozgások révén Apu megveszi a felét a nagynénéméktől és a régi álmok szép lassan elkezdhetnek valóra válni. A dolog, számomra máig érthetetlen módon esett kútba, különösen pikáns, hogy még az előtt, hogy kifejlődhetett volna.

Viszont ez az eset döbbentett rá arra, hogy ebben a kérdésben csak víziók vannak, realitásokból pont semmi. Viszont közben Apu megörökölte a nagyszüleim dunaföldvári nyaralóját. Egyszer elkezdtünk erről beszélgetni és abban állapodtunk meg, hogy megpróbáljuk azt kipofozni annyira, hogy használhassuk. Nem a Balaton, viszont a Duna és itt aztán a magunk urai vagyunk.
Jól hangzik, de rengeteg munka lesz vele, kellene egy jó adag idő rá. Azt hiszem amikor lejár a próbaidőm pár napot ki fogok venni a rossz időjárás beköszönte előtt, hogy kiganézzam a házat. Ha tudnék kicsit haladni vele a következő szezonra gyerek kompatibilissé lehetne tenni.

Tavaly úgy éreztem kicsit átmeneti életszakaszban vagyok, most úgy érzem, hogy ennek az átmenetnek a vége felé járok. Nem vagyok már fiatal, ezzel megbékéltem, de ha minden igaz most jönnek majd a legszebb aktív éveim a gyerekeimmel, meg a családommal.

És ezek remek kilátások, nem?