Nekem ez Budapest

A fenti képet biztosan ezren elkészítették már, de mégsem tudtam megállni, hogy nekem is legyen ilyen. Míg sétáltam ma este hazafelé arra jöttem rá, hogy én ezt a részét szeretem Budapestnek a leginkább. A Kálvintól a Körtérig, közte a gyönyörű-zöld híddal. Itt vagyok otthon.

Szeretek felsétálni erre a hídra, elnézni mindkét irányba, végig a Dunán. Egyik parton a szép folyóparti paloták, a másikon a Gellért és a Műegyetem robusztus épületei. Ha erre járok, akkor a legtöbbször már hazafelé tartok és hiába sietek itt mindig komótosabbra váltok. Nyugodt, békés rész ez a városban, jó itt élni.

Idegesítő írásjelek rovat: pontos vessző és a hármaspont

Az elmúlt időszakban sokszor kerültek a kezembe régi írásaim és rájöttem, hogy iszonyú modoros és idegesítő szokásom (volt), hogy unos-untalan hármaspontot pakoltam mindenhova. A másik, ritkább, de így is rengeteget használt írásjel a pontosvessző, szintén feleslegesnek tűnik már.

Elnézést így visszamenőleg is.

Nincs több scrobble követés :(

Szomorú hírt hozott az IFTTT postája ma. Egy rakat szolgáltatás csatornáját és receptjeit kivezetik a rendszerükből, mert a szolgáltatások változásai miatt az egész értelmét vesztette. Ennek a tisztogatásnak esik áldozatául a Last.FM is, ami azt jelenti, hogy vége a zenehallgatási szokásaim statisztikai elemzésének.

A Világ egy fokkal sötétebb hely lett ismét, újabb lépcsőfok a teljes entrópia felé.

Ikertornyok

Egy ismerősöm Washington D.C.-ben készített egy fotót, amit az Instagramon láttam meg ma reggel. Borzasztóan tetszett és nagyon hasonlít az egyik képemre, amit a múlt héten készítettem és még a Canon memóriakártyáján csücsült. Szóval most, hogy a gyerekek már ágyban vannak elővettem a fényképezőgépet és letöltöttem a múlt heti képeket. Íme a két fotó, Gáboré és aztán az enyém.

https://www.instagram.com/p/BCqyWv2iXJ7/

Szobor. Fotó: Őri András, 2016
Szobor. Fotó: Őri András, 2016

 

Milyen Magyarország?

Azt írta a Sógornőm ma Londonból, hogy Magyarország a végtelen tagadás országa. Tagadjuk a hibáinkat, mi magyarok. Ezen azóta gondolkozom, hogy elolvastam, aztán újra és újra. És szerintem rohadtul nincs igaza.

Én úgy látom, hogy a magyarok inkább végtelenül türelmes, de gyorsan és drasztikusan cselekvő nép. Hosszú és lassú folyamat míg valamit megtanulunk, magunkénak érezzük. Kicsit elutasítóak vagyunk elsőre minden újdonsággal. (Egyik kedvenc példám a Combino. Össznépi utálat kísérte 10 éve a bevezetését, ma meg minden budapesti életének a része és nagy hőzöngés lenne, ha elvennék.) Szóval minden gyanús. Aztán lassan megszokjuk, megismerjük.
Van egy csomó hibája a magyar társadalomnak az biztos. Nem túlzottan befogadó vagy toleráns. Bár ez is sokat javult az elmúlt években és szerintem a következő generáció már nem lesz rosszabb, mint egy bármelyik kelet európai társadalom. Jah, hogy mi Nyugat akarunk lenni?!

Sosem leszünk. Sosem.
És ez nem baj.

Nyugat Európa egy helyen működik, Nyugat Európában. Ott sem vegytiszta, van Német, Francia, Benelux, Angol és még sok kisebb verzió is belőle. Ők sem egyformák, elég a Brexit körüli mizériára gondolni. És nem baj, hogy nem leszünk Nyugat soha, mert mi soha nem voltunk az. A kultúránk egyszerűen nem nyugati. Olyan West Balkan, ugye ami itt van. Ez adja a savát-borsát neki.

Persze, aki ebben nem szeret, nem tud, élni az választhat mást, mint tette a Sógornőm is. Szíve-joga és én őt teljesen megértem a döntéséért. Emellett én sosem tudnám ezt meglépni, soha.

Ráhúzni Orbánékat, a NER-t ámblokk Magyarországra, a magyar emberekre viszont – főleg – Londonból különösen… pikáns.

Vagyunk itt elég sokan, akik nem értünk egyet a dolgokkal. És nap, mint nap szívósan küzdünk, hogy máshogy legyen. Lehet, hogy egyik nap csak egy blogra futja, vagy egy mérges beszélgetésre a barátainkkal. Másik nap meg tüntetésre az esőben. De valamit csinálunk. Itthon, mert itt is kell valakinek maradni és megpróbálni küzdeni. Akár csak annyival, hogy elhatározod értelmesen nevelsz fel értelmes generációt, akik talán jobban döntenek majd.

De tenni ezért az országért csak itt lehet, Magyarországon. Máshol nem.

Gyerekszáj

Ebéd közben Cilivel arról beszélünk, mi az a nulla. (A hány falatot evett már meg és még mennyit kell folyományaként.)Közben rizsszemek a földre esnek, Cili alábukik az asztalnak, hogy felszedegesse őket.
Apja: – Na, és most hány rizs van a padló 3? 4?
Cili: – Hájom, mejt egy a szandájomban van. (Nyögés, majd magának)… na mindegy, majd a füjdésnél kiveszem!

*

– Ez miéjt van itt? – mutat Cili a konyhaablakon lévő rolóra.
– Hogy ne lássanak be. – mondom.
– Kik?
– Mindenki. Itt megy el mindenki az ablak előtt a lift felé és…
– És ha benéznének, meglátnák, hogy milyen szépek vagyunk. Azt meg mi nem akajjuk!

#cilimondta

Telihold a Tettye felett

 

Ezt a fotót egy hete, szombat éjjel készítettem Pécsett. Apuval éppen hazafelé sétáltunk, mert az egész napi ünnepi-zabálástól szükségét éreztük, hogy éjjel is járjunk egyet. Kezdett nagyon hideg lenni éppen, de a felhők közül egy pillanatra előtűnt a hatalmas-sárga telihold és igyekeztem gyorsan lefotózni. Így sikerült, a RAW fájlba alaposan belepiszkáltam, hogy amennyire lehet helyre tegyem a színeket. Állvány híján egy kőpárkányra tettem le a gépet, ami elég ferde volt azt i kiegyenesítettem. Nem tökéletes, de a hangulat tényleg ilyen volt.

Hey, it’s me!

Nem tudom, hogy mások hogy vannak vele (Te például), de én általában csalódok a saját fotóimon. Az embernek van egy elképzelése magáról és a tükör is hajlamos mást mutatni, de a fotók meg a videók főleg, na azok kegyetlenek tudnak lenni. Én gyakorlatilag egész életemben egy másik embert néztem a tükörben. Aztán, ahogy elkezdtem belemászni a harmincas éveimbe egyszercsak elkezdett a tükörképem ismerősebb lenni. Mostanság egészen egymásra találtunk. Lehetne fiatalabb, kezdhetne valamit a frufru környékével meg a táskákkal a szeme alatt, de alapvetően jóban vagyunk egymással.

Na, aztán most elkezdett ez az árpa a szemem alá nőni és rohadtul idegesít. Egész nap állandóan a tükörhöz rohangálok, hogy mekkora, meg mikor tűnik már el. De nem jól látom és ezért délután azt találtam ki, hogy lefényképezem a kis disznót, aztán majd jól odazoomolok és megtanulmányozom. Amivel nem számoltam az az orrom. Ugye a fényképezőgépet magamra fogtam, az objektívet tökig közelítettem és autó fókuszon megnyomtam az exponáló gombot. Mire fókuszált richtig? Hát persze, hogy a cserpákomra. A nyomoronc szemem meg kellemes blur effektben úszott. Az árpából semmivel nem láttam többet. Azért kitartóan próbálkoztam és ahogy pörgettem a képeket ide-oda látom ám, hogy ebből egész jót lehetne csinálni, ha nem a felpüffedt felét fotóznám az arcomnak. Úgyhogy lőttem párat a másik oldalamról és az egyiken, életemben először saját magam néztem magamra.

Lassan 36 leszek, ideje volt.

A fiúk

Reggel nagy nyüzsi volt az oviban, öt gyerek és a hozzájuk tartozó szülő(k) igyekeztek elférni az öltözőben. Ez már eleve nem egyszerű feladat, de a kölkök ma reggel extrán felajzott hangulatban voltak. Mikor Cili hódolója megérkezett a szülei kíséretében helyből nagy örömmel üdvözölték egymást a másik kisfiúval. (A csoportban a srácok úgy veszem észre igazi haverok.) Míg a felnőttek igyekeztek lefogni és öltöztetni őket ezek ketten már a napot tervezgették:

– Szerinted ma is kikapunk?

Harsány röhögés lett a dologból, a gyerekek meglepetten pislogtak. Jól indult a nap.

Dél-Budai gyártelepek

Ezt a képet február végén készítettem egy szombati délelöttön. Végre gyönyörűen sütött a nap és a gyerekek se voltak betegek, így elhatároztuk, hogy kimegyünk egyet sétálni a Kopaszi-gátra. Bekészítettük a műanyag motorokat is, hogy legyen mit hajtaniuk. Minden bizakodó volt bennem és vidám. Aztán jött egy telefon Zsófinak, amitől mindketten lelombozódtunk. Nagyon.

Ahogy sétálgattunk a sétányon, igyekezve, hogy a gyerekek semmit ne lássanak a gondterheltségünkből, mindenféléről beszélgettünk. Többek közt újra eszünkbe jutott, hogy miért nem szerettük sosem ezt a helyet. Ideális lenne arra, hogy nyugodt sétálgatással töltsd az időt, kividd a gyerekeket és lazuljatok. De állandóan autók járnak be, a büfékbe hoznak árut vagy dolgozókat. És ilyenkor rohanhatsz a kölyök után, hogy vigyázz, autó jön, gyere le az út szélére, maradj veszteg, satöbbi.

Esélytelen vagy ellazulni.

Újra megbeszéltük, hogy még egyszer nem követjük el ezt a hibát, inkább a Margit szigetre megyünk.