Miért kezdtem el és fejezem be a Reblog versenyét

Amióta – gyors fejszámolás – 14 éve elkezdtem blogot írni sok mindenen változtattam és változtam, egy dologban azóta is hiszek: a blog elsősorban írni van és csak másodsorban olvasni. Amikor – főleg a pénz miatt – jelentkeztem a Reblog.hu blog maratonjára pont ezt az elvet tettem félre.

Hogy miért jelentkeztem?
Persze a pénz volt a fő motiváló, blogolni és ezért pénzt kapni még lehetőség szintjén sem hangzott rosszul. Főleg egy olyan pillanatban, amikor kilátástalanul nem volt pénzünk az új lakás felújításának utolsó fázisára. Még lottót is vettem, a Reblog annál sokkal esélyesebb pénzforrásnak tűnt.

De volt még egy ok, érdekelt, hogy a saját, biztonságos odúmból kilépve milyen blogolni. Mert az írás-olvasás elv megvan, sőt ez a kaland újra igazolta, de a számok bűvölete azért néha megkísért. Amikor az Indexen elindult a blogketrec mindig néztem az ottani blogokat, hogy atyavilág ezekkel a vackokkal milyen látogatószáma lehet az íróknak. A Reblog Origó címlapot ígért, és esetemben ezt kétszer meg is kaptam. Innentől nem volt olyan érdekes az ügy.

Napivicc #1

Valaha, még a Le Patito Journalos hőskorban, mindig volt napivicc rovat. Ma reggel úgy határoztam, hogy felújítom.

Hajnali kettőkor verik az öreg székely ablakát.
– Ki az? – kérdi álmosan.
– Én vagyok az Áron bácsi, a Gergő, a szomszéd legény!
Van magának itthon tintája?
– Nincsen fiam – válaszolja, majd megint elalszik.
Húsz perc múlva megint verik az ablakot…
– Ki az? – hangzik a kérdés megint.
– Én vagyok Áron bácsi, a Gergő, hoztam magának tintát…

Ray Donovan, 3. évad

Szomorúan kapcsoltam ki tegnap este (három nap csúszással lett publikálva a blog) a tabletet miután megnéztük a Ray Donovan idei etapjának befejező részét: várhatok egy évet a folytatásra.

Mindig is tetszett a sorozat, de a Ray Donovan erre a harmadik évadra talált igazán magára. A karakterek kiforrtak, a környezet változatosabb lett, a problémák bonyolultabbak. Eddig a sztori elég szegmentált volt, a harmadik évadra sikerült mindent mindennel összefogni és ez a jó irány.

Eddig a leggyengébb szereplők és történetek Ray gyerekeihez kötődtek. Connor ebben az évadban sem brillirozott, igaz sok esélyt sem kapott rá. Legtöbbször reggeli közben látjuk, ahogy elrohan. Ezen felül Mickey Donovan társaságában tűnik fel néha, de sok vizet nem zavar. A reggelizésen kívül az idei epizódok alatt sikerül elvesztenie a szüzességét a nagyapja egyik kurvájával. Egy kamaszfiú életében ez esemény, de egy (ilyen) sorozatban nem nagy kaland.

Bridget sokkal több szerepet kapott, de ez már a második évadban is így volt. Sőt, a sztorija se változott sokat, igyekszik pasizni, amit az apja nem néz jó szemmel. Az idei kalandja jobban sikerült, a színészi képességei is sokat fejlődtek.

Bár nagyon hangsúlyosnak tervezték Terry és Abby közös sztoriját szerintem gyenge lett. Egyiküknek se sikerült a korábbi karakteréhez igazítani azt a fura romantikát, ami egy – eddig – beteljesületlen szerelem kezdete. Abbyhez még inkább passzol a szerep, míg Terry színészileg is szárnyaszegett. Jó lenne, ha őt valahogy vissza tudnák hozni a sorozatba, mert kedveltem.

Ray és Mickey Donovan
Ray és Mickey Donovan

Ha már az elbaltázott Donovanekről van szó (van másmilyen is?), akkor Bunchy idei szereplése a megszokottnál is hülyébb volt. Olyannyira, hogy már-már túlzásnak tűnik, még tőle is, hogy eldicsekszik a pap-gyilkossággal egy jóformán idegennek. Igen, Bunchy mindig könnyen manipulálható volt, de ez még tőle is sok. Másrészről az évad egyik legjobb sztorija volt, ahogy megházasodik. Az utolsó részben kifejezetten tetszett, ahogy visszatért a korábbról már megismert és megszokott önmagát lebecsülő énje.

Bunchy élete kezd helyrerázódni és ebben oroszlánrésze van Raynek. Dehát a Donovan családban egy közös van: az állati tehetségük a legnagyobb szarba belemászni, aztán sértetten elviselni, ahogy Ray rendet rak köröttük. Fura egy főszereplő, aki alapvetően teljesen impotens az életéhez, agresszív de önmarcangoló, azonban ha segítenie kell, akkor páratlan lesz. Ez a lételeme. Alapvetően mindenki csak hálás lehet neki, akár pénzért, akár szeretetből segíti ki Ray a szarból, de valahogy senki nem becsüli meg. A családja részéről ez extrán szemét dolog.

Bármilyen ügyes fickó is Ray Donovan, egyvalaki mindig kisiklik a markából: Mickey Donovan. Hogy ki az erősebb, az ügyesebb? Ha a családot nézzük, akkor az apja nyer, a családon kívül azonban a címadó-főszereplő a nyertes.

Utálom, hogy már vége van az évadnak és, hogy egy évig várhatok míg újra töltögethetem lefelé hétfőnként az új epizódokat. A Ray Donovan szép csendben az egyik legjobb sorozattá nőtte ki magát.

Miért kell nekem idegen nők mellét néznem?

A végén még be kell látnom, hogy igaza van a feleségemnek és prűd vagyok, de annyira utálom már a nyilvános szoptatás körüli hypeot, mint kevés mást.

Úgy általában elég undorítónak találom azt a bizniszt, ami ráül a szerencsétlen otthon ragadt nőkre és kismamává formálja őket. Uniformisként viselt hordókendő, kicsit megengedő hangnem a “pasikkal” szemben, szoptatás ovis korig. A Bezzeganyák. Félreértés ne essék, nálam kevesen tisztelhetik jobban a gyerekeket nevelő nőket, hatalmas meló és a legmonotonabb mind közül. Pont ezért tartom szomorúnak, hogy ebből divatot csinálnak.

Szóval meg volt ágyazva már ennek a Facebook eseménynek nálam:

szoptass-szabadon

Néztem, olvastam és eszembe jutott néhány, számomra zavaró pillanat, amikor szoptató nőket láttam. Igen, zavarba jöttem, nem tagadom. Magamból tudok kiindulni, de azt hiszem nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, hogy sokan mások is így vannak a kérdéssel, férfiak is nők is. A szoptatás lehet a világ legszebb aktusa két ember között, meghitt és jó, de a mondat elején van a lényeg: két ember közt. Az anyán és gyerekén kívül csak ritka az a helyzet, amikor szükség van mások jelenlétére. És azt gondolom, hogy az utcán, kávéházban vagy baráti társaságban ez nem odaillő.

Találkoztam olyannal, aki ezt normálisan kezelte, elvonult a gyerekkel egy kicsit, félrehúzódott és nem erőszakolta rá anyaságát a többiekre. De volt olyan eset is, amikor egy ismerősünk vendégségben volt nálunk, és amíg én a konyhába kimentem nekilátott szoptatni. Ahogy visszatértem a nappaliba gyakorlatilag fordultam is ki helyből.

Szóval itt van ez a szöveg, ahol bátorítanák a nőket, hogy ne féljenek a rosszalló tekintetektől. Bárhol útközben. Gratulálok az önzéshez!

Az ember igyekszik úgy élni, legalábbis én igyekszem, hogy ne zavarja a másikat. Hogy lehetőleg mindenki jól érezze magát. Ez néha kompromisszumokkal jár. Én elhiszem, hogy ez a legjobb módja egy baba táplálásának (pár hónapig), de ettől még lehet úgy csinálni, hogy az olyan prűd alakok, mint én, se érezzék magukat feszélyezve.

Higgyétek el, kedves Bárhol Szoptató Aktivisták, én is meghúzom magam egy csomó mindenben, amit szívesen tennék, de másokat zavarna. Ilyen a civilizált társadalom.

Címlapkép: Getty Images

Kesergés az írásbeliség szomorú helyzete felett

Hiába igyekszünk, már III. Béla óta, meghonosítani az írásbeliséget ez valahogy nem működik. Úgy tűnik a szittya génekben valami ösztönös ellenérzés van minden iránt, ami visszakereshető, ellenőrizhető.

Ezt már az irodaházon belül is utálom, én mindent e-mailben kérek, e-mailben válaszolva jelzem a teljesítést, de a legtöbb kollégám ezt hülyeségnek és/vagy nyűgnek érzi. De nem csak nálunk van ez így, sőt ilyenkor az írásbeliség hiányát a lassú válaszidővel is tetézik.

Elég sokszor kell rendeléseket intézném, az elmúlt hónapban szitázott lufira kértem árajánlatokat és papírzászlókra (igen kezdődik a fesztiválszezon vasútmodellezőknél). Végigtúrtam az Internet bugyrait ilyen cégek nyomában, kikerestem az e-mail címeket a többségében használhatatlan és információt csak nyomokban tartalmazó honlapokról, majd írtam egy szép árajánlat kérő levelet. 20-30 kérésből 1 darab válasz született 24 órán belül. A lufikra, amikről közben le is mondtunk, így 3-4 hét után kezdenek el reagálni. A papírzászlók majd a fesztiválok után jelennek meg a postaládámban. Kíváncsi lennék, hogy miből élnek ezek a cégek, mert az tuti, hogy nem az online ügyfélszolgálatból és rendelésekből.