Frank Herbert: A Dűne messiása
A Dűne Messiása nem kalandregény, hanem egy összekötő kapocs az alap sztori és az univerzumot tágító sorozat következő kötetei között. Épp ezért nem is sikerült a legjobban.
Borítókép: children-books-art@devintart
A Dűnéről írt kritikám végét azzal zártam le, hogy rettegve vettem a kezembe a folytatását. Most, hogy túl vagyok a Dűne Messiásán kicsit nehéz eldönteni, hogy jogos volt-e a rettegésem.
A Dűne egy kalandregény volt, ami egy jól megkomponált jövőbeli társadalomban játszódik, a Dűne Messiása már csak nyomokban tartalmaz kalandot, inkább egy felkészülés arra, hogy rengeteg új könyv születhessen egy eredetileg jó ötletből. Sokkal inkább fikciós doku, mint regény.
Ebből adódóan elég vontatott, sokszor nagy és nehéz adagokban kapunk lényeges információkat, olyan zsargonnal, ami feltételez bizonyos előzetes tudást a herberti univerzumról. És ezek között a blokkok között rövid oázisokként üldögélnek a párbeszédek, ahol újra velünk vannak az első (két) könyvből megismert és megszeretett szereplők, na meg néhány új, akikben nincs sok köszönet.
Azonban a régi kedvencek sem ugyanazok, mint voltak. Keserűbb, a sikerbe belefáradt és attól megcsömörlött emberek, akiknek a magánéletük jórészt szörnyű. Hol van már a vívódó, de alapvetően kedves Paul Atraides, akit annyira lehetett szeretni? Csak egy fél istent látunk, aki vívódik, hogy kikerülje a megistenülés végleges állapotát.
És ez a messiási szerep valahogy nem sikerült túl jóra. Számomra erősek az áthallások és értem, hogy a messiás nem szokott emberi mércével győzni sosem, de én sajnáltam a regény utolsó fordulatait.
Kicsit sajnálom, hogy ezzel a könyvvel a kezemben átírtam a saját Dűne univerzumom kedves-nosztalgikus élményét.
Másrészről, ha elvonatkoztatunk az előzmény könyvtől és önmagában nézzük a Dűne Messiását, akkor egy nagyon érdekes és sok irányba szétágazó új történet kezdetet kapunk. Új Atraides nemzedék kalandjaira van kilátás, akik hasonlítanak a szüleikre, no meg ott van a különleges nagynéni is, ugye. Ha innen nézzük, akkor stílusában egyenetlen, de érdekes könyv ez. (Adok neki 3 csillagot a molyon.)
Kicsit vacillálok, hogy folytassam-e a következő regénnyel, lehet, hogy elteszem későbbre és addig nézek valami nagyon mást.
A jövő – ugye – kiszámíthatatlan.