Az a szutykos, ködös idő volt, vagy legalábbis huszonöt év távlatából én úgy emlékszem — amit nálunk télnek csúfolnak. Rémlik a buszozás, valószínűleg a 21-es volt, de leginkább az, hogy ülünk ketten a kanapén, ami most is itt áll egyébként az ágyunk előtt, és Ő éppen a telefonját nyomogatja rajta. Meg volt ott egy csók is aznap. Egy első csók, amit aztán huszonöt év alatt megszámlálhatatlan követett.
Jöttek az ingázós időszakok. A heti rendszeres vonatozások Budapest és Pécs között. A balatoni nyaralások: Fűzfő, Bélatelep, Lelle. Hosszú családi események, rengeteg mozizás, cézársalátázás és tévénézés Vikiéknél.
Aztán én eljöttem Pécsről, és utószilveszteri boroztunk Bandival, az albérletben dekkoltunk. Ez bár hosszúnak tűnt — mert jó volt —, de rövid idő után összeköltözésbe torkollott, házibulikba és számomra egy ilyen „fel kéne nőni végre” időszakba. Meg egy világbajnok buliba, ami előtt „mellékesen” össze is házasodtunk. Ennek a vége lett egy rohanás a szülészetre, aztán egy új lakás, ahol a penésszel küzdöttünk, miközben már hárman lettünk, aztán négyen. A Méhecskét meg a Kacsát felváltotta az apa meg az anya.
Bölcsikbe meg ovikba jártunk, küzdöttünk egy csomót, hogy menjenek a dolgaink. És büszkék lettünk, hogy közösen ugyan jó sok mindent meg tudtunk csinálni, de kétszer sikerült egészen csodálatosan tökéleteset alkotni (bár egyre szemtelenebb ez a két tökéletesség).
Nem mindig könnyű vele, és néha talán velem sem. Vannak, akik eltűntek mellőlünk, vannak, akik hűségesen velünk maradtak. De azért ennek a huszonöt évnek a közepe mi vagyunk, ketten. Szerintem borzasztó büszkék lehetünk arra, hogy sikerült megmaradni egymásnak.
Én ma sem csinálnám másként. Életem legjobb huszonöt éve volt.