Negyvenhárom

Úgy tűnik, hogy a csótányok mellett még mi is itt vagyunk, az atomháború sem jött közelebb, mint egy éve, de az infláció azért bebaszott rendesen. Az előző mondat reflektál a tavalyi szülinapi bejegyzésem befejezésére. Az van, hogy az ember hiába látja a jövőt, hiába viselkedik hibbant Kasszandraként és koptatja éveken át a billentyűzetet, azért amikor a jövendölt valóság megérkezik, akkor elég kevés vígasz, hogy én megmondtam előre.  Szinte napi szinten élem ezt át az elmúlt egy évben és ez vezetett odáig, hogy a tavaly még csak bimbódzó szégyen mára teljesen elöntött.

Negyvenkettő

Az ország már nem demokrácia, a NER túlszaladt a falon és önmagát falja fel miután mindenki mást kicsinált. Zombik vagyunk, akiket rángatnak magukkal, olyan zombik akik azt sem tudják, hogy már rég meghaltak. Ha egyszer ennek vége lesz akkor érdemes eltöprengeni azon, hogy ennek az ezeregynéhányszáz éves magyar nemzet projektnek van-e még bármi értelme, megokoltsága itt Európa keleti felében. Hiányoznánk mi itt bárkinek? Hiányoznánk mi itt magunknak? Mit tudunk felmutatni néhány jó irodalmáron kívül?

Semmit.
Szinte semmit.

Élni a mindennapokat, nem törődni a közélettel lehetne éppen egy válasz, de a közélet olyanná vált, hogy pillanatonként tolakodik bele az életedbe, ha azt hiszed, hogy el tudod kerülni akkor buta vagy, mint az éjszaka.

Vissza a negyvenháromhoz

Ha ezt az alapot elvesszük, akkor persze egész jól megúsztuk az évet. A pénzünk épp annyira értéktelenedik el, hogy még nem zuhant be az életszínvonalunk. Lehet kirándulni, csináltunk egy remek vakációt Olaszországban tavaly, életre szóló élmény volt a tenger és az Alpok is. Szerencsések vagyunk abban is, hogy mikor a pénz kezdene elfogyni az élet úgy hozta, hogy lépek egyet a szamárlétrán, ami helyrepofoz financiálisan. Év végéig mondjuk látszik a dolog, utána meglátjuk, mert ahogy elnézem a trendeket addigra viszi majd el az infláció az egészet. Van terv arra, hogy miként mentsük ki a gyerekeket ebből, no meg valahol magunkat is, középtávú és Málta a neve. Dolgozni kell rajta, mert nem egyszerű, de van B terv, ha nem ez az A.

Hát ez a vacakja, de van mellette egy csomó jó dolog. A gyerekek tényleg megnőttek, de ezzel együtt okosodtak is, nagyon jól lehet beszélgetni velük, néha még meg is hallgatnak. 🙂 Írtam már a tavalyi nyaralásról, de. A Ligur-tenger gyönyörű volt és vidám napokat töltöttünk a családdal, viszont az Alpok! Ilyen magas hegyekben még nem jártam, a Matternhorn eszméletlen élmény volt. Voltam korábban a Tátrában, néhány erdélyi hegyvonulaton, de ilyen magas, ilyen kegyetlenül nagy hegyen még sosem.

Gyakorlatilag végigjártuk az RPDDK-t, ami más módon volt hatalmas élmény. Nosztalgia volt, hisz ezeken a tájakon már voltam mindenhol, csak gyerekként. Szó szerint dombok mögül bukkant elő egy rakás gyerekkori élmény, ami így  a negyvenes éveim elején kellő hatással is bírt. Bár izgat az OKT, de nem motivál annyira, mint a Dunántúli szakasz, az kevésbé az én világom. Az Őrség, a Göcsej és a Zselic olyan vidékek ahol nagyon komfortosan otthon érzem magam. Ilyen vidékeken nőttem fel és bár nagyon tetszett az Alpok, de nem tud szebb lenni. Pár hete megálltunk Szenna felett egy zselici dombtetőn és olyan eufória töltött el, mint már régen. Esteledett, hűvösen, de tisztán és én éppen jó helyen voltam.

Olyan jó lenne mindig itt élni. Mindig így élni. Hátha.