Piliscsaba – Nagykovácsi (OKT-13 szakasz)

Nekem az Országos Kéktúra valahogy kevésbé érdekes, mint a dél-dunántúli verzió, ezt inkább kísérőként meg idén ősszel a lányommal csinálgatom. A Budapest környéki szakaszokat remekül fel lehet olyan ~10 km körüli etapokra bontani, amit még szívesen véggjár ő is. Külön jó, hogy ezen a részen remek a tömegközlekedés is. Tavaly nagyobb családi körben csináltuk meg a Mogyorósbánya – Tokod távot, idén meg kettesben másztuk meg a Nagy-Getét, ami olyan jól sikerült, hogy el is határoztuk folytatjuk tovább a Piliscsaba utáni szakasszal.

Egy ideig úgy tűnt mindkét gyerek jön, sőt csatlakozik egy olyan testvérpár az apukájával, akik külön-külön az én gyerekeim osztálytársai, de végül vasárnap kora reggelre oda redukálódtunk, hogy megint kettesben vártunk a villamosra. Hűs, ködös reggel volt alig láttuk a ködben a villamos fényszóróit, a Petőfi hídról meg nem láttad a Duna vízét csak valami nagy fehér tejfölt. A vasútállomáson kiderült, hogy egy kis vonatozásra becsatlakozik Apu is, hogy beszélgessünk egyet, így hármasban ültünk fel az esztergomi vonatra.

Piliscsaba nem hatott meg

Piliscsabán már kisebb volt a köd, kis kavargás után megtaláltuk a vasútállomás mellett a pecsétet. Elég vacak helyen van, nagyon nehéz szép nyomatot készíteni, szegény lányomnak nem is nagyon sikerült. Elindultunk visszafelé a falun keresztül, elég hosszú séta volt. Piliscsaba nem sokat mutatott ezen a nyálkás vasárnap reggelen, lehet, hogy napsütésben vidámabb hely, de ezt is megüli az főváros közeli kistelepülés hangulat, amitől valahogy mindegyik egyformán jellegtelené válik. Városnak nem város, falunak nem falu, alvóvárosnak meg túlélő, így csak egy átmenet mindezek között.

Novemberi erdő

Hosszú talpalás után végül magunk mögött hagytuk Piliscsabát és elbúcsúztunk Aputól is. Kezdett olvadozni a dér, csöpögött a fákról, de az árnyékos részeken még nagy hókristályok fedtek be mindent. Fotóztuk a fagyos leveleket, a szépen csillogó bokrokat meg a gyönyörű ködös fákat. Mindig meglep, hogy a lányommal közel olyan tempót lehet menni, mint amikor felnőtt társaságban túrázom és még pihenni sem kell többször megállni vele. Kifogyhatatlanul fecseg menet közben, most állandóan visszatért valami villongásra az osztálytársnői között.

A főváros közeli szakaszokon viszont kevésbé van egyedül az ember. Az első nagyobb pihenőnket az Erzsébet-kútnál tartottuk (pogácsa és gumicukar vízzel lekísérve) itt éppen a térképet magyaráztam a leánynak, amikor egy idősebb úr helyeslőleg belekotyogott, hogy mennyire fontos, hogy tudjon térképet olvasni, mert ma már kevesen tudnak. Ahogy tovább haladtunk többen előztek meg bennünket, mindenkinek volt egy-két kedves szava. Nem haladtunk gyorsan, mert rengeteg időnket elvette, hogy mindketten meg-megálltunk fotózni. A köd lassan emelkedett fel, a napsugarak szépen törtek át rajta, egész meseszerű volt a környezet.

Nagykovácsihoz félúton járva vettem észre, hogy a leány egyre többször áll meg, le-lemarad. Kiderült, hogy feltörte a cipő a lábát, ami nem jó ómen egy ilyen túrán. Fejvakarva vettem elő a térképet és tényleg félúton voltunk, így egy fatörzsön üldögélve megvitattuk a helyzetet. Ahhoz már nagy, hogy egy ekkora távon nyakba vegyem, mindenképpen a saját lábán kellett kijönnie az erdőből. Felajánlottam neki, hogy menjünk vissza a vonathoz, de amikor megtudta, hogy ugyanannyi Nagykovácsi, ahol autóval vár a család többi része az utóbbi mellett döntött.

Nagy-Szénás, ebéd, pihenő

Innentől lasabban haladtunk ugyan, de nem volt sírás-rívás, büszke voltam rá. Időről-időre megálltunk pihenni, megigazítani a zoknit, a cipőt, de ezt leszámítva szépen haladtunk tovább. A Nagy-Szénáshoz felérve az első réten, ahol egy kis tűzrakó is van, leheveredtünk a kabátjainkra és elővettük az elemózsiát. Melegen sütött a nap, megettük a pogácsákat, almákat és a maradék gumicukrot is. Kezdetben egy pár is ott üldögélt, termoszból melegedtek, de hamar összeszedelőzködtek, mikor egy tíz fő körüli csapat érkezett és hangosan belakták a területet. A lányommal jól szórakoztunk a vezetőjükön (egy srác vitt rengeteg nőt), aki nagyon komolyan beöltözött ehhez az alig 500 méter feletti hegyhez. Az övén hegymászó kötél mellett mindenféle komolynak tűnő felszerelés lógott, mint aki most érkezett Klein Dávid mellől a legmélyebben fekvő alaptáborból.

Végül eluntuk a társaságukat és tovább indultunk a kereszthez. Kezdett feltámadni a szél, de mi alaposan bejártuk a mezőt, környezet órára gyűjtöttünk fontos, ám erősen elszáradt növényeket és máladozó köveket. Közben persze mindenki beért és le is hagyott minket, jó nagy forgalom volt a hegycsúcson aznap. Volt is mit nézni, Pilisszentivántól Óbudáig mindent beborított a völgybe beragadt felhő, mint valami hatalmas kékes-fehér tenger, amiből itt-ott dombok állnak ki, marha jól nézett ki. Főleg úgy, hogyha megfordultál és lenéztél Nagykovácsira ott teljesen tiszta idő volt. Itt is jó sok időt töltöttünk, rengeteg fotót készítettünk és megtárgyaluk a hogyan-továbbot.

Az eredeti terv szerint innen továbbhaladtunk volna a Zsíros hegyre, ahol még egy pecsétet szerzünk be. Viszont a feltört láb átírta a programot, letértünk a kékről és a piros jelzésen leereszkedtünk a faluba. Majd legközelebb innen, a Nagy-Szénás tetejéről haladunk tovább.