Dénes József (Dönci): Szökésben
Az ember, ahogy idősödik egyre inkább elveszti az illúzióit. Tiniként például Jim Morrison dalszövegeiben verset láttam, ma már csak azt ami. Nagyon veszélyes dolog a zenészekhez közel kerülni, mert rengeteget vesztenek a varázsukból, amikor kiderül, hogy ők is egyszerű emberek. Hiába tehetségesek egy valamiben, a többi dolgaikban lehet, hogy bénábbak, mint bárki más. A Dönci könyv ilyen rádöbbenős pillanatok végtelen sorozata.
A Szökésben könyvet Apu vette és tőle kaptam kölcsön. Már a nyár elején mondta, hogy éppen olvassa és milyen meglepetés volt neki, aztán augusztusban amikor összefutottunk a kezembe nyomta, hogy olvassam el. Nem haboztam sokat, éppen túl voltam a Kéjutcán, és kicsit passzolt időben és milliőben a Pesti barokkhoz, ami szintén friss olvasmányélmény volt.
Régebben olvastam már az Amerika kiadót, ami Menyhárt Jenő emlékei ugyanerről a korról. Az egy interjúkötet, ami elég erősen a zenére koncentrál, ez meg nagyon más. Ez önéletrajz és magyarázkodás érdekes keveréke. Egy vastag kötet magyarázom a bizonyítványom. Ha őszinte akarok lenni, akkor önmagában Dönci útkeresése és szökésnek nevezett balfaszkodásai inkább idegesítőek, de szerencsére ott van a környezet, amit meglepően személyesre vett stílusban mutat be. És ebben nagyon jó. Egy nyolcvanas évek undergroundjáról és vallási életéről szóló pletykalap, illetve pletykaregény.
Stílusában elég vegyes. Pár oldal után az jutott eszembe, hogy nagyon hasonlít a tinikre jellemző pózolásra. Mindent hatalmas léptékekben szemlél, kozmikusan és vallásosan és igazából gyermeteg naivitással. Mondjuk ki: félművelten, vagy még úgy sem. A zenéről szóló részei az átlag olvasó számára inkább unalmasak. Elismerem, hogy esetemeben például azért mert nem értem mit ír, ez az én hiányosságom: nem értek a zenelmélethez. Az igazán érdekes vonal a Hit gyülekezet alapításának a sztorija. A Neurotic sztorija. Ahogy ezeket a teljesen lecsúszott arcokat felszívta az új vallás és teljesen kiforgatta magukból őket.
Pár éve olvastam egy interjúban Pajortól, hogy ő nem szeret a Neuroticos éveiről beszélni, mert szégyelli az akkori önmagát. Hogy egy drogos, lézengő senki volt. Ez egyébként teljesen érthető az ő szemszögéből, őt valószínűleg megmentette a vallás. Az más kérdés, hogy elhallgatva a munkáit, a korábbi zenéi, de főleg a szövegei sokkal jobbak. Persze ez is szubjektív, tudom.
Aztán ha mellé odatesszük a Dönci által leírt sztorit, Víg Mihály feleségéről, a fekete autóból kikínált hallgatási pénzről, akkor megint fordul egyet a nézőpont és csak az a biztos, hogy ez az egész korszak és ezek az emberek bármennyire is tehetségesek, de ritka elcseszett egy bagázs voltak.
Ebben alaposan megerősít a Pesti barokk sztorija is.
Ha szereted a Balatont, a Neuroticot és persze az Európa Kiadót, akkor érdemes leülni ezzel a könyvvel. Ha nem, akkor nincs sok teteje, stílusában közepes, tartalmában meg… erről írtam eddig. Olyan. Persze ha azt nézzük, hogy egy szétcsúszott alkoholista-drogos gitáros írta, akkor egy remek teljesítmény.