Aldous Huxley: Szép új világ

A Szép új világ az egyik olyan könyv, ami olvasó életem 31 éve alatt eddig kimaradt nekem. Azért is különös, mert egész korán elkezdtem érdeklődni az utópiák különös jóslatai iránt, márpedig ez ebben a témakörben egy alapmű.

A Szép új világ egy nagyon friss könyv!?

Őszintén bevallom, hogy azt se tudtam, míg le nem tettem a könyvet és be nem jelöltem a molyon, hogy  1932-ben adták ki. Én azt gondoltam valamikor a hatvanas évek elején jelent meg. Mondjuk fura volt az atom teljes hiánya, de ezen nagyvonalúan átléptem (erre a nagyvonalúságra még visszatérek). Viszont ezt leszámítva a Szép új világ ijesztően eleven ma is. Menet közben nem az irányokon mosolyogtam, hanem, hogy milyen más eszközökkel hitte elérni a szerző a futurisztikus társadalmat, ahol mindenki boldog és gyermeteg.

Persze az utópiákkal óvatosan kell bánni, mert hasonlatosak a csúsztató demagógiához: ha nem gondolod át alaposan, akkor hajlamos vagy követni a logikai bakugrásokat és készpénzként tekinteni a végkifejletre. Szórakoztató zsonglőrködések ezek, de nem nagyon hiszem, hogy bárki előre láthatná, hogy hova fajul az emberi és/vagy gépi evolúció.

A valós utópiát nap, mint nap megéljük

A Szép új világ náci jövőképe alig egy évtizeddel a kiadása után megbukott. Az 1984 víziója meg a kilencvenes éve elejére dőlt meg. Mostanában a robotoktól kezdünk félni és a mesterséges intelligenciától, de közben önvezető autókat tervezünk és algoritmusok ajánlatára olvasunk a prostitúcióról. Ha ezt a mondatot újra elolvasod, akkor rájössz, hogy máris egy utópiában élünk, legfeljebb a nézőpontot kell pár évtizeddel vagy évszázaddal visszahelyezni az időben.

Itt élünk, egyre jobban átadva az irányítást a gépeknek. A szerencsések olyan technológiai és tudományos körülmények között, ahol szinte nem tudsz olyan korán születni, hogy ne élnéd túl és nagy esélyed van, hogy 80-100 évig eléljél, mert gyógyszerek és protézisek nem engednek meghalni. De ez csak az életminőség. A napjaink 100%-át láthatatlan adatfelhőkben bolyongva éljük, át és körbefolynak minket a zenék, könyvek, adatok, hírek és álhírek. Ott keringenek a levegőben, ebben alszol, létezel és néha kivetíted a markodban tartott telefonra, hogy értelmezd őket.
Mások meg – a szerencsétlenebb felén a világnak – még mindig járványokban halnak meg, nincs vizük, élelmük. Szétbombázzák őket teljesen idegenek vagy egymást lövik halomra.

Na ez is egy szép kis utópia, aztán mégis ebben élünk. De eltértem a tárgytól, talán mert nincs mit írni róla, ha nem hiszel abban, hogy ez az utópia lesz ami majd bekövetkezik. Én meg nem hiszem, így aztán abba is hagyom inkább.