Az utolsó igazán szabad délután
Az igazi, gondtalan gyerekkor ott ér véget, amikor bölocsibe vagy oviba kerül a gyerek. Onnantól már egyenes az út, nem lehet kiszállni a darálóból: bölcsi, ovi, iskola, munka és aztán a nyugdíj. A szabadság, ahogy Morrison írta: egy tankönyvben lakozik.
Rövid az az időszak a modern ember életében, amikor teljesen kötelezettségektől mentesen és szabadon élhet. Amikor nincs még semmilyen intézményhez láncolva, ahol gyúrják és nevelik, alakítják. Ez a szabadság (amely tankönyvben lakozik) a szerencsésebbeknek az óvoda kezdetéig tart, a kevésbé szerencséseknek a bölcsődéig.
Dávid, szegény kisfiam, az utóbbi csoporthoz tartozik, még nincs is két és fél éves, de már – nővére nyomdokaiba lépve – bölcsődés. Innentől már nincsen az önfeledt, egész napos játék, mert reggel ébredni kell, villamosozni és odaérni az intézménybe. De Cilin látom, és őt hallgatva ébredtek fel bennem a békésen szunnyadó emlékeim, hogy a hétvége is áldozatául esik ennek a konformizált rendnek. Hiába a pihenőnapok, de ahogy nekünk felnőtteknek is a hétfő jár a fejünkben, mint egy nagy ásító szörny, úgy nekik is.
Dávidnak is vége lett az arany életnek, gondoltam készítek róla egy fotót, amin az utolsó délutánján ezt az állapotot, ezt a boldog és önfeledt igazi gyerekkort örökítem meg neki. Szóval szépen összeraktuk kettesben a kisautókat egy nagy körbe és megkértem, hogy feküdjön melléjük. Több képet lőttem, de ezen a sikerült a legjobban elkapni a pillanatot és nagyjából az is van rajta, amit eredetileg elképzeltem.