Frank Herbert: A Dűne gyermekei
A Dűne gyermekei jobban sikerült regény, mint a Dűne messiása, de jobban jársz, ha a Dűne olvasása után félreteszed Frank Herbert könyveit.
Két hete fejeztem be a Dűne gyermekei ebookot és helyből elkezdtem a Máglyát olvasni így valahogy kimaradt a blog kritika. Igyekszem pótolni, a leülepedett élmények alapján.
Azt hiszem nem véletlen, hogy a Dűne gyermekei után nem folytattam a Dűne ciklus olvasását, kezdett túl tömény lenni. Frank Herbertnek nem sikerült az a bravúr, ami Asimov lazán összefüggő regényeit végül egy komplex történelemmé kovácsolta össze.
A Dűne sorozat ugyanis szervesen építkezik regényről-regényre az előző kötetekre és kínosan tudatos, ahogy épít egy komplex univerzumot. Néha az volt z érzésem, hogy nem is annyira regények ezek, mint inkább kalandos köntösbe bújtatott szabálykönyvek valami sci-fi szerepjáték számára.
Dűne > Dűne messiása < Dűne gyermekei
Pedig a Dűne gyermekei sokkal jobb könyv lett, mint a Dűne messiása. Paul Atreides Muad-dib sztorijában, ahogy írtam rengeteg volt az előkészítés és kevés a kaland, ez a gyerekei sztorijában megfordul. Frank Herbert elkezdte learatni a Dűne Messiásában elültetett történeteket. Alia és a két Atreides utód csatája a hatalomért kifejezetten izgalmas sztori, amit csak kicsit tesz tönkre, hogy a megoldás kulcs az a félisten lesz, akivé Muad-dib soha nem akart válni.
[su_box title=”Reklám (x)” box_color=”#E3E3E3″ title_color=”#282828″ radius=”0″] [/su_box]
II. Leto Atreides megistenülésének regénye sokkal kevésbé izgalmas, mint az apja prófétává válása, mert az ő sztorijában jóval kevesebb a küszködés. Míg Paulnak egyszerre kellett megküzdenie a spirituális és nagyon is valós ellenségeivel, addig II. Leto Atreides már készen kapja a megoldást csak el kell fogadnia azt. Nincs ebben már igazi küzdelem, csak megadás. Az egész játszma le van zsírozva.
Ennél több már túl sokat árulna el a regényről, inkább befejezem mielőtt spoileres lennék. Csak annak ajánlom elolvasásra, aki rászánta magát, hogy végig követi Frank Herbert Dűne-ciklusát. (Igazából már a második regény is ilyen volt.) Ha csak egy tökéletes könyvet szeretnél, amire mindig szívesen emlékszel majd vissza, akkor ne olvass tovább a Dűne után.
Én már megbántam.
(Borítókép innen: tumblr)