Máshol írtam kategória

Az itt listázott blogbejegyzések mind más felületeken jelentek meg korábban, csupán az archívumom számára közlöm őket itt is.

A bejegyzések eredetileg a Reblogon, az Ártatlanra festve blogon vagy Facebookon jelentek meg.


Ez a népszavazási kezdeményezés úgy kellett már ennek a társadalomnak, mint éhezőnek a falat kenyér. Nagyon rég volt olyan utoljára, hogy valóban az országról szólt valami és nem pedig politikai kommunikációs eszköz volt a kérdés. (Talán az EU népszavazás volt ilyen.) És nagyon jó, hogy ezt most nem is a megszokott politikai szereplők egyike dobta be, hanem egy olyan társaság, akik hirtelen a semmiből kerültek elő.

Mit (nem) tudunk a Momentumról?

A Momentum nem sokat mond magáról, amit mégis azzal bár nem tudok teljesen egyetérteni, de láthatólag van rájuk igény. A pár hete még ismeretlen szervezetnek 2% támogatást mértek a napokban a közvélemény kutatók. Ennek alapján úgy tűnhet, hogy a Momentum Mozgalom lehet az a szervezet, amit mindenki vizionált az elmúlt évek politikai elemzéseiben: a semmiből érkező, teljesen új embereket felvonultató és inkább középre húzó, új erő.

Érezhető a lelkesedés irányukban és eddig meglepően jól vették az akadályokat. Külön figyelemreméltó, hogy csak a Fidesszel lehet párhuzamba állítani a kritikát, csipkelődést meg nem halló, arra nem reagáló képességüket. Nem mennek bele a mindennapi adok-kapokba. Igazán karakteres politikai irányuk nincsen, ügyek mentén szeretnének politizálni, ami nálunk egy nagyon ismeretlen újdonság. A magyar pártok nem mernek kilépni az ideológiák kereteiből, legfeljebb ha szükséges egy másik köpenyébe bújnak bele. Érdekes lesz egy olyan politikai tényezőt figyelni, akinek még látszat szinten sem kell megfelelnie egy kijelölt képnek.

Vissza a pártpolitikához (Végre!)

Az elmúlt évtizedben rengeteg olyan esemény történt, amire nyugodt szívvel rámondhatjuk, hogy a nemzet életében, a társadalom gondolkodásában jelentős változásokat hozott, amik hosszú távon kihatnak a jövőnkre. A liberális eszme szitoksóvá silányítása és elutasítása, a jobb és baloldal szerepcseréje, a társadalom bűnös asszisztálásával megnyirbált szabadságjogok, folytathatnám hosszan. Nem hinném, hogy másnak nem fordult még meg a fejében, de számomra mindezek között talán a legijesztőbb a társadalom apolitikussá válása volt. Nem igen szoktak erről beszélni vagy írni, mert a folyamat már-már divattá nőtte ki magát és úgy tűnik senki nem szeret maradi lenni.

Nekem a Milla jut eszembe elsőnek azok közül, akik azt magyarázták, hogy elég volt, mindenki takarodjon, a párt politika passzé, civilek kell lenni. Sokszor írtam már arról, hogy mennyire álságosnak érzem a politikai kultúrából kirekeszteni a pártokat, de úgy tűnik, hogy például a fent említett szervezet sem tudta a hangzatos szavait betartani. Nem is meglepő, a politika pártok nélkül lehetetlen.

Az elmúlt évek tüntetésein a civil kezdeményezők elutasították a pártjelvényeket és zászlókat, amivel beálltak a kompromisszumra képtelenek hosszú sorába (sokszor éppen ezt ostorozták közben a mikrofonba). A Momentum üdítő kivétel, régi-új szelek hozója, az első pillanattól kezdve jelezték, hogy ez itt egy párt magja.

Talán ennek is köszönhető, hogy olyan nehezen, sután kezdtek reagálni és melléjük állni a már meglevő politikai pártok is. A jövőbeli konkurenciát nem szívesen segíti senki. Azok, akik maguk is csak pár százalékosak hamar csatlakoztak, pedig nekik van a legdurvább veszíteni valójuk a sztoriban. Az Együtt, a Párbeszéd a Liberálisok gyakorlatilag nyom nélkül szívódhatnak fel, ha a Momentum ilyen ütemben és aktivitással dolgozik tovább. A DK és az MSZP előbb megpróbált rárepülni – a tőlük már megszokott módon – a népszavazásra, de pár pofon után újra igazodtak. A DK mintha eltűnt volna a témában, az MSZP meg nagyon megkésve csatlakozott. Talán arcmentésnek elég lesz. Talán.

Szóval jó látni, hogy van újra egy olyan szervezet, aki azt mondja hitelesen, hogy a pártpolitika szükséges, nem száműzhető. Ha a Momentum csak ennyit tud elérni, már ezzel többet tesz a hazai demokrácia megmentéséért, mint a az összes bejegyzett párt az elmúlt tíz évben.

Lesz-e népszavazás és olimpia?

Én szeretném, ha lenne népszavazás az olimpiáról. Személy szerint nem támogatom a rendezést, de nem vagyok biztos benne, hogy a többség nem igennel szavaz, ha lesz rá lehetősége. Ha így lesz nem fogok örülni, de ilyen a demokrácia, a többség dönt.

Az sokkal érdekesebb, hogy egyáltalán lesz-e népszavazás.

A 138 ezer aláírás egy két milliós városban nem tűnik soknak. Budapestről amúgy is az a kép él a fejekben, hogy inkább kritikus a kormánnyal. Mégse tűnik úgy, hogy a város lakói nagyon aktivizálnák magukat, tartok tőle, hogy kevés lesz az aláírás.

Ha nem sikerül összeszedni kellő számú szavazatot az nem a Momentumot fogja minősíteni, bár biztos csúnya pofon lesz, de elég lazának tűnnek ahhoz hogy fel se vegyék a dolgot. Ez már nem mondható el a magát inkább nyugatos és haladó-demokratikusnak gondoló budapesti értelmiségről. Ha Budapesten nincs 138 ezer olyan ember, akit komolyan érdekel, hogy demokratikusan elmondhassa egy mindenkit érintő ügyben a véleményét, akkor nagyobb a baj, mint gondoltuk.

Erre ideje lesz felkészülni, mert én attól tartok, hogy ez a forgatókönyv fog bekövetkezni. És itt egy kicsit visszautalnék az előző témára: kár, hogy a magukat demokratikusnak tartó DK és MSZP nem vetette be magát az első pillanattól teljes mellszélességgel a küzdelembe. Csak azt remélem, hogy téves a pesszimizmusom és sikerül összegyűjteni a kellő mennyiséget. (Hogy ne csak klaviatúra-forradalmár legyek szombaton jómagam is kimegyek aláírást gyűjteni a LiFT tagjaival, hátha pont az a pár száz aláírás segít majd, amit mi összekalapozunk.)

Ahogy kezdtem úgy fejezem be: a Momentum felkavarta az állóvizet és ez már nagyon hiányzott a belpolitikának. Örüljünk a lehetőségnek! Éljünk vele!

És ha van budapesti lakcímkártyád, de még nem szavaztál, akkor ne habozz, van még pár napod, hogy aláírd az íveket.







Bár nagyjából mindig tudtam, hogy miként áll az amerikai elnökválasztási kampány, de a mostani volt az első olyan, amelyiket gyakorlatilag végig követtem. Ennek jórészt az is lehetett az oka, hogy a két egészen elképesztően alkalmatlannak tűnő jelölt körül nem kevés botrány volt, ami jó nagy média visszhangot kapott. (tovább…)



Tegye fel a kezét, akit váratlanul ért a mai hír, hogy Gyurcsány Ferenc vétót mondott a Magyar Liberális Párt 2018-as választási szövetséghez csatlakozására? Nem mintha az MLP lett volna az a kovász, amitől megnyerik a következő választásokat. Véleményem szerint az nyerhetetlen, de ilyen látványosan elengedni a kezdés előtt a lehetőséget azért talán túlzás.

Vagy mégsem?

(tovább…)



Mindig azt hittem, hogy a mindennapi dolgok maguktól működnek. Amikor elképzeltem magam apaként a képben ott volt, hogy milyen szép családom van és mindenki boldogan ül le az asztalhoz és vidáman csacsognak a gyerekek, amíg együtt eszünk és jól érezzük magunkat.
Ja, a kezem meg belelóg a bilibe.

(tovább…)


Kemény téma ez az én és az egészségügy és nem csak amiatt, hogy súlyos politikai áthallásai vannak mostanában. Az emberek egyik része nem szeret orvoshoz járni csak, ha már nagyon fáj vagy a halálán van. A másik felük meg már-már fanatikusa a betegségeknek, nincs az a kis probléma, ami ne lenne elég súlyos, hogy elüldögéljen akár fél napokat is a várókban.

Aztán ott vannak a hipochonderek persze, akik mindkét csoport tagjaiból kikerülhetnek. De ők teljesen más állatfaj.

Nekem általában szerencsém van az egészségüggyel, volt már rengeteg pozitív és negatív tapasztalatom is kórházakkal és orvosokkal, de ebben a bejegyzésben most nem erről fogok írni, elteszem őket egy következő(k)re.

Az előbb említettem a várókat, én személy szerint utálom őket. Gyerekkoromban elég rendszeresen voltam beteg és ilyenkor az egy hét igazolt iskolai hiányzáshoz szükség volt elmenni a dokinénihez, hogy kiírjon. Nagyon kedves háziorvosunk volt, megértő és nagyszájú nő, aki enyhén dorgáló hangnemben figyelmeztetett a betegségek lehetséges veszélyeire akkor is, amikor semmi bajom nem volt csak lógni akartam. Egy torokgyulladást mindig tudtam produkálni.

Egy torokgyulladás az legalább öt nap iskolai hiányzást jelentett, és abban a kellemetlen esetben ha tényleg volt bajom, akkor is nettó 3 hétköznap szabadság. Nem sok olyan betegség támadott meg, amiből két nap alatt nem gyógyultam fel.
Jó volt otthon lenni, minden reggel megágyaztak nekem a kanapén, kaptam teát és kekszet az első napokban, aztán meg valami könnyű, de finom ételt, amit szerettem. Heverésztem, olvastam, írtam, rajzoltam, játszottam. Betegnek lenni remek állapot volt.

De elkalandoztam! Ott tartottam, hogy miért utálom a várókat. Miután felnőttem és még nem kellett a munka miatt igazolások után járkálnom gyakorlatilag évekig nem voltam orvosnál. Nem volt miért. Aztán ahogy én is beálltam – kissé megkésve – a rendes dolgozók közé az első alkalommal már bajban is voltam, mert a háziorvosom Pécsen volt én meg már régen Budapesten laktam. Keserves telefonálgatások után sikerült elrendeznem a táppénzes papíromat, majd a következő alkalommal már mentem is az új körzetes háziorvoshoz.

A rendelő folyosója (forrás: ujbuda.hu)
A rendelő folyosója (forrás: http://ujbuda.hu/ajanlas/ujbuda/ujabb-fejlesztesek-a-szent-kristof-szakrendeloben-0)

A jelenlegi orvosom az Újbudai komplexumban rendel, kedvelem, mert hiába járok hozzá negyed évente rendszeresen valami apró-cseprő náthával vagy hasonlóval, mindig új arcként fogad. De akiről írni szeretnék (ennyi hosszas bevezetés után) az az asszisztense és a beteghívó rendszerük.

Itt szeretném előrebocsátani, hogy a beteghívó rendszer tökéletes, sajnos ugyanez az asszisztensről nem mondható el.

A váróban két rendelőnként egy kártyaolvasó és egy monitor található. Minden doktornak van egy adag betegkártyája, ezeket az ajtónál találod, olyan sorszámok, amiken van két vonalkód, az egyik az asszisztenshez jelent be, a másik meg a dokihoz. A kártyákon vannak sorszámok, de igazából ezek lényegtelenek, mert elvileg érkezés szerint hívogatna be a rendszer (a tájékoztató szerint), ha jól kezelnék. A sorszámok kettőtől négy helyi értékig tartalmaznak számokat, teljesen változatosan. Amikor lehúzod a kártyaolvasón a monitoron helyből látod, hogy hányan várnak az adott embernél és visszajelez, hogy téged is felvett.

Első alkalommal ez nagyon megnyugtató volt. Láttam, hogy hárman vannak előttem, az nem sok, alig egy óra, dőltem hátra a szocreál narancssárga műanyag széken és kinyitottam a könyvemet. Nagy meglepetés volt, amikor negyediknek egy teljesen más számot hívott be a rendszer. Hogy a vérbe lehet ez, morfondíroztam, de legnagyobb meglepetésemre újabb három embert kellett kivárnom mire végre sorra kerültem. Köztük olyanokat is, akik korábban jöttek.

Meg is érdeklődtem, hogy van ez és az asszisztens idegesen mutogatott a számítógépre, hogy az első pár nap után elromlott az egész és azóta se találják, hogy mi a hibája. Egy pillantást vetve a képernyőre helyből átlátható volt a dolog: sorszám szerinti növekvő rendezésre váltott a képernyőn, az alapértelmezett dátum helyett.

Hát így áll bosszút a számítástechnika ördöge a köhögve várakozó betegeken. Na ezért utálom én a várótermeket.