Egyenjogú rítusok
2017. április 30. 17:03

Terry Pratchett: Egyenjogú rítusok (Korongvilág 3.)

Az Egyenjogú rítusok a Korongvilág sorozat harmadik kötete. Egy nyolcadik fiú nyolcadik lányáról szól, igen itt a hiba. A nyolcadik fiú nyolcadik fia korrekt bűbájos lenne, dehát lány! Ővele most mi lesz?

Nehéz dolog lehet lazán összefüggő könyvsorozatot írni. Az Egyenjogú rítusok főszereplője ugyanaz a boszorkány, aki később több másik regényben is visszatér még, de itt, ebben a korai regényben elég más karakter. Persze az sem könnyíti meg a műélvezetet, hogy szinte regényről regényre változtak a fordítások és ugyanazokat a szereplőket, helyszíneket más-más néven emlegetik.

Érdekes átmenet, ha a teljes Korongvilág sorozatot tekintjük, ez a könyv, egyrészt az első olyan kötet, ami elszakad (még ha csak időlegesen is) Széltolótól és ezzel együtt befejezi azt az átmenetet, ami A Mágia fényében indult: megváltozik a narratíva.

Egyenjogú rítusok

A kocsmáros, akit Szakynak hívtak, azon kapta magát, hogy egyenesen lebámul egy kisgyerekre, aki szemlátomást kancsal.
– Tessék? – mondta.
– Tejet – magyarázta a gyerek, még mindig bőszen összpontosítva. – A kecskéből származik. Ismeri?
Szaky csak sört árult, amiről vendégei azt állították, hogy macskából származik. […]
– Nem tartunk ilyesmit – szögezte le

Egyenjogú rítusok 69.-70. oldal

Miközben olvastam rájöttem, hogy ezt már évekkel ezelőtt kölcsönkaptam az unokahúgomtól, de jórészt már elfelejtettem a sztorit, szinte új volt. Jó volt. Vicces parafrázisa a hímsovinizmusnak, illetve az aktív feminizmusnak egy fantasy világban, megtűzdelve a megszokott remek szóviccekkel és kifacsart humorral.

Egyre többször van olyan érzésem Pratchettet olvasva, hogy ő a századvégi Wodehouse. A szereplői ugyanúgy járkálnak át a sztorikon, a helyszínek jórészt változatlanok és a történetek is elég egy kaptafára készülnek. Hogy mitől jó mégis mindkettő, mitől ugorják át az unalmassá válás lécét? A humor és az örök optimizmus lehet a válasz. Ezeket a könyveket egyszerűen jó olvasni.

Meg kell érteni, hogy jóllehet a Zúnok többsége képtelen a hazugságra, a nép nagyon tiszteli az olyan Zúnokat, akik tudnak olyat mondani, hogy a világ másmilyen, mint amilyen valójában, és a Hazug jelentékeny méltósággal járó tisztséget tölt be. Ő képviseli törzsét minden kapcsolatban a külvilággal, ami megértésének kísérletét az átlag Zún már réges-rég föladta. A Zún törzsek roppant büszkék a Hazugjaikra. Más népek ettől az egésztől rendkívül bosszúsak lesznek. Úgy érzik, hogy a Zúnok igazán választhattak volna valami elfogadhatóbb megnevezést, mint mondjuk „diplomata” vagy „PR menedzser”. Úgy érzik, hogy a Zúnok gúnyt űznek a dologból.

Egyenjogú rítusok 83. oldal

De Pratchett mégis különbözik Wodehousetól, mert a szimpla szórakoztatáson kívül a Korongvilág könyvek szinte mindegyike (legalábbis amiket olvastam) valamilyen értelmes témát jár körbe, olyan témát ami nem egy ál-fantasy univerzum ügye, hanem a mienk. Oké, ne menjünk messze, olyan fejlett világ-beli probléma. (Wodehousenál két probléma létezik csak: a félreértett szerelmesek kibékülése és pénz szerzés az esküvőhöz.) Az Egyenjogú rítusokban a feminizmus és a nők elfogadása a fő mondanivaló. Egy teljesen férfi szakmába belecsöppen egy nő: varázsló lesz, miközben a nők boszorkányok lehetnek csak. Legalábbis eddig mindenki így gondolta.

Hogy aztán Eszkarina, az ifjú varázslólány és Néne, a kortalannak tűnő boszorkány, hogy játssza ki a komplett tanári kart az egyetemen, menti meg szokás szerint a világot (ami természetesen még mindig korong alakú, négy elefánt hátán, akik egy óriás teknőcön állnak) szinte mindegy is. Nincs olyan pillanat, amikor ne lenne kétségtelen, hogy a Tömlőc Létsíkok Sokcsápú Lényei esélytelenek. A könyv nem ettől izgalmas, nem is túl izgalmas, hogy őszinte legyek, csak szimplán jó. Egy közepesen korrekt befejezéssel, ami valódi lezárást nyomokban sem tartalmaz.