Miért volt értelmetlen a tegnapi százezres tüntetés?

Én eredetileg nem terveztem kimenni erre a demonstrációra, mert nem igazán értettem egyet azzal a főleg zavaros és iránytalan katyvasszal, amit célkitűzésként leírtak. Aztán elkezdték listázni a civileket a héten a kormánypárti sajtóban és ez megmozdított bennem valamit. Az csak a hab a tortán, hogy a listán több ismerős, barát vagy családtag neve is feltűnt. Így aztán úgy éreztem, hogy az a minimum, hogy értük, meg a civil társadalomért sétálok egyet.

A sétálás után mi hazaindultunk a feleségemmel, de éjjel még ránéztem az összefoglalókra és nagyon-nagyon csalódott lennék, ha lettek volna bármiféle elvárásaim. Így viszont csak egy rövid(?) gondolatmenetet szeretnék, figyelmeztetésképpen.

Itt nem történt választási csalás, tényleg nem

Egy dolgot szeretnék gyorsan leszögezni az elején: szerintem a választások körül alapvetően rendben volt minden, a Fidesz nem csalt, még ha jól is esik erre kenni a brutális pofont. Értem, hogy a zakó utáni gyász feldolgozásának ez az egyik formája, voltak olyanok is ebben az országban akik hasonló lelki állapotukban hidakat zártak le.

Voltak inkompetens szavazatszámlálók és láthatólag gyenge a rendszer, rohadtul ráférne, hogy átszervezzék, de csalás nem történt. Az ország szavazóképes állampolgárainak a 70 százaléka megjelent egy hete az urnáknál és a 49%-uk a Fideszre szavazott. Ez a jelenlegi választási törvényben elég a kétharmados győzelemhez.

Ez lehet, hogy nem tetszik, hogy sokaknak aránytalannak tűnik, de felhívnám a figyelmet, hogy erre a rendszerre bazírozva akartak még ugyanezen emberek Fideszt dönteni mindössze nyolc nappal ezelőtt. A rendszerről lehet vitatkozni, szerintem érdemes is lenne, de jelenleg ez van ezt kell szeretni.

A valószínűtlent összekeverni a lehetetlennel

Azt is értem, hogy tényleg sokan voltak, akik túlzott reményekkel voltak az ellenzék eredményét illetően. Volt egy erőteljes reménykedő hangulat, amire szerintem – ahogy ezt többször le is írtam – semmi alapunk nem volt, de a tömegpszichózis felfokozta ezt.

Most ez üt vissza. Ha mindenki sokkal reálisabb elvárásokkal ment volna neki a választásoknak, akkor kisebbet koppant volna. Én például abban reménykedtem, hogy nem lesz kétharmad, de azt nem reméltem, hogy nagyon nem lesz, csak hogy kicsit épp lemarad róla a Fidesz. Ennek ellenére nagyon szomorúan láttam az eredményeket vasárnap éjjel.

Egész héten mindenhol az értetlenkedés vett körbe. A munkahelymen, a családomban, a sajtóban, bárhova néztem senki nem értette, hogy mi van. Mi történt. Erre jött a hír, hogy csalások, meg újraszámolás és hogy tüntessünk az új választásokért.

Én nem nagyon hiszem, hogy jól járnánk az új választásokkal. A jelenlegi ellenzéki pártok kínkeserves izzadságszaggal tudtak egyáltalán ennyit elérni hét napja. A felfújt lufijuk hangos durranással eresztett le és ha most neki kéne esniük újra ugyanennek nem szereznének 5 százalékot sem. Nem lenne aki a vesztesre szavazna, pluszban két nap alatt kifakadt az összes egymással szembeni gyűlölet gennye, ami megakadályozna bármi kooperációt. Én azt javasolnám az ellenzéki választóknak, hogy ragaszkodjanak ehhez az eredményhez. Négy évig ez a maximum amit elérhetünk. Ezt vakargatni csak még fájdalmasabb eredménnyel járna.

Elkopik, ha nem sikeres

És akkor a sok kitérő után visszatérnék a tegnapi tüntetéshez. Az elmúlt nyolc évben igazából egy sikeres tüntetéssorozat volt: a netadós. Megoszlanak a vélemények, hogy mitől ért el hirtelen sikert, nekem az a véleményem, hogy meglepő volt és egy pillanatra a Fidesz megijedt. Aztán hamar rájött, hogy felesleges volt és attól kezdve ezt a hibát nem követték el újra. A további tüntetés sorozatok így aztán szép lassan elüresedtek és egyszerű feszültség levezetőként működtek, egy szelepként, ami fél évente szisszen egyet és egyben tartja a túlnyomásos rendszert.

És ez baj.

A demonstrációknak kéne legyen egy reális célkitűzésük, ami elérhető. Ami tényleges sikerként elkönyvelhető. Értem, hogy mindenki azt szeretné, hogy “orbántakaroggy”, de ezt így nem lehet elérni. 

Amikor az ember gyereket nevel hamar megtanulja, hogy csak olyat szabad feltételként adni a gyerkőcnek, amit be tudsz és be akarsz vele tartatni. Ha azt mondod neki, hogyha nem pakolja össze a játékait, akkor kidobod őket a kukába, akkor az csak azt eredményezi, hogy mindenki fejjel rohan a falba. Ha meg nem teszed meg, akkor legközelebb már nem lesz hatása a fenyegetésnek és az egész szép lassan elkopik.

Ez van az eredménytelen tüntetésekkel is. Ha kimész hetente és azt mondod, hogy “monnyonle”, akkor ez hamar unalmassá válik, hiszen nem mond le, sőt, csak röhög rajtad. Ő vidul Te meg egyre vörösebb fejjel üvöltesz, mint egy barom. Viszont a következő alkalommal már kevesebben is mennek el és ordítják, hogy “monnyonle”, mert mindenki érzi, hogy ez felesleges időpocsékolás. Aztán egy idő után már csak egy pár száz fős csoport lesz a sok tízezrekből, akikben egy nagy adag keserűség marad csak.

Ezért tartom ordas baromságnak mindazt ami tegnap elhangzott. A “monnyonletől” a jövő héten újra itt találkozunkig. Minek? És akkor mi lesz, a jövő héten? Új választást fog kiírni a köztársasági elnök? Dehogy. Lemond az Orbán? Ugyan. Összefog az ellenzék? Ez lassan az a mondat, aminek az a párja, hogy egy zsidó egy náci meg egy kommunista bemegy a bárba…

És ha mégegyszer meghallom a szabadság köreinek az emlegetését szervezek egy kibaszott tüntetést, hogy ezt a kifejezést tiltsák be.

Tudom, hogy semmi konstruktívat nem tudtam ajánlani a fentiekkel szemben, pedig írtam pár száz leütést. Csak azt szeretném elmondani, hogy a saját nyomainkban haladunk, körbe és körbe. És ennek az lesz az eredménye, hogy 2022-ben egy áprilisi napon megint nagyon csalódottak leszünk mindannyian.

Szerintem most le kéne nyugodnia mindenkinek egy kicsit és nem dühből meg gyászból cselekedni, hanem hagyni hogy lássuk mi várható és abban megtalálni az új lehetőségeket. Az újakat, amik karakteresen különböznek mindazoktól, amikkel az elmúlt nyolc évben állandóan pofára esünk.

Akkor most jöhetnek az anyázós kommentek.

(Borítókép: index.hu)

Nem sikerült kicsúfolni az aktuális nemzeti konzultációt

Ma délután elsétáltunk a Kossuth térre hárman, a lányommal és az Apámmal, ugyanis öt órára egy jópofa program volt meghirdetve: hajtogassunk közösen papírrepülőt az aktuális nemzeti konzultációs levelekből.

Szeretem az ilyen flashmob akciókat, eredetileg azt gondoltuk, hogy családilag megyünk, de a fiam belázasodott, így Zsófival otthon maradtak. Kicsit rontott a lelkesedésemen, hogy hozzánk még nem is dobták be a nemzeti konzultációs borítékot, így nem is volt mit hajtogatni, de a szervezők azt írták, hogy vigyünk egy üres lapot és írjunk rá üzenetet a kormánynak. Kerestem 3 lapot, becsomagoltam egy tollat is a hátizsákba és villamosra szálltunk, irány a repülő hajtogatás!

Hamar érkeztünk, fél órával korábban, amikor a téren még a lakáshelyzet miatt tüntetett épp egy másik csoport. Nem voltak sokan, szemre maximum pár százan lehettek, több ismerős táblát láttam az elmúlt évek tüntetéseiről. Amíg ők elsétáltak békésen mi körbejártuk a teret, elborzongtunk a szörnyű szobrokon. Öt előtt pár perccel értünk vissza a gyülekezési pontra, addigra ott már a többedik AC/DC sláger szólt. Emberből nem volt sok és őszintén nem értettem, hogy minek egyáltalán a hangosítás. Repülőt dobálni mentünk.

Már az esemény Facebook falán jelezték a szervezők, hogy az eldobált repülőket össze fogjuk/ják szedni, hogy ne legyen szemetelés. Ezen kicsit meg voltam lepve, mert azt gondoltam ennek úgy van értelme, ha a hajtogatott konzultációs íveket rádobáljuk a parlament lépcsőire, hogy lássa a kormány: nem érdekel a hülyesége. Ez egy kép lehetett volna, amit körbe lehet mutogatni. Tessék: konzultáltunk.
Aztán azt se értettem igazán, hogy minek írjak üzenetet a fehér papírlapra, ha úgyis összeszedem miután elhajtottam. Nem tűnt igazán célravezetőnek.

De mindezeken még felülemelkedtem, el is mentünk, lelkesek voltunk. Aztán a szervező azzal kezdte, hogy senki ne dobáljon a rendőrök meg a kordon felé, mert ha átmegy a repülő a parlamenthez, akkor nem tudjuk összeszedni. Pluszban a rendőrök felé nem szabad semmit dobni.

Kicsit meg voltam lepve. Elmentünk papírrepülőt hajigálni, civil demonstrációként, de kínosan ügyelve arra, hogy senkit ne zavarjunk meg vele. Mi van?!

Aztán elkezdődtek a beszédek, mi meg álltunk ott a papírrepülőinkkel és vártunk. A szervező, Bognár Márton felsorolta a tudnivalókat és a fentiekre is figyelmeztetett mindenkit, majd felkonferálta a következő felszólalót, bizonyos Horgas Pétert. A Facebookon azt írták: tervező, aktivista, de szégyenszemre én nem vagyok képbe vele, hogy ő pontosan kicsoda. Bognár és Horgas is jó dolgokat mondott (már ameddig hallgattuk), de ezek ezerszer lerágott csontok voltak. Minden szavuk igaz volt, ahogy azoknak is, akik ugyanezt immár 7 éve elmondják ezen a téren rendszertelen időközönként.

És semmi újat nem mondtak, ami elhangzott a mikrofonba azt az összegyűltek közül minden ember már tudta, sőt egyet is értett vele. Én is, de nagyon untam. Untam, hogy ugyanazt hallgassam, amit már ezerszer, és pont ugyanúgy hatástalanul. Ez nem érdekelt, nem hiszem, hogy előrébb visz, főleg azzal a maximum száz emberrel, akik megjelentek. Untam és én ma azért mentem oda, mert azt hittem egy jelképes, közös cselekedet lesz, fesztelen és vidám, ahol fityiszt mutatunk a hatalomnak.

Na ez nem volt.

Azt reméltem, hogy közösen összehajtogatjuk a konzultációkat és valami megbeszélt koreográfiára vagy mittudomén mire eldobáljuk.

Szóval álltam egyik lábamról a másikra, aztán rápillantottam Apura és láttam ő is hasonlóan csalódott. Cili már unta korábban is. Papír repülőzni jött, ahogy mi is. Megkérdeztem Aput, hogy elmenjünk-e, ő kapva-kapott az ötleten. A hátizsákba betettük a repcsiket és elindultunk a Deák tér felé. Mögöttünk ment a mantra, egy csoport embernek, akik hallgatták, szépen halkult, gyorsan, ahogy távolodott. Mire a Nagy Imre szoborhoz értünk már sustorgást se lehetett belőle hallani.

Hát ennyit ért.

(Címlap kép: a Facebook esemény borítóképe.)

2016. június 11., szombat

már megint a forradalom

Időjárás: piszok meleg, igazi nyár, aztán háromtól esős, zivataros

Reggel Zsófi elment az érsebészhez, azzal, hogy most foglalt időpontja van (mint eddig is mindig) és most ő az első, szóval maximum két óra és itthon lesz. Jó, mondtam én, úgy legyen, de beszéljük meg mit adok a gyerekeknek ebédre.

Miután elment rendet raktam a konyhában és megfürödtem. Cili kérésére letöltöttem a Némó nyomában című Disney opuszt, így nyugiban tudtam hajat mosni. Miután elkészültem rövid negyven perc alatt felöltöztettem, átpelenkáztam mindenkit, aztán összekaptam a tízóraira szánt kiflit, megtöltöttem itallal a kulacsaikat. Ez után újra elkezdtem felkeresni a gyerekeket a lakás különböző zugaiban és igyekeztem egy helyre terelni őket, hogy felöltözzünk. Küzdelmes 30 perc után ez is sikerült.

Az a tíz perc már elröpült, mire minden gyereket, biciklit, motort, elemózsiát magammal cipelve bezártam az ajtót, a rácsot a hevederzárat, lecipeltem mindent és mindenkit a lépcsőn, ki az utcára. Éppen felpakoltam a gyerkőcöket a biciklire és motorra, megigazítottam a hátizsákot, amikor rájöttem, hogy két dolgot hagytam otthon:  a kiflijüket és az én italomat. Úgy döntöttem egyszerűbb lesz vennem két kiflit út közben, mint újrakezdeni az egész hajcihőt.

A két gyerekkel sétálni menni, ha bicikliznek izgalmas feladat. Hiába nevelem őket folyton, amint nyeregbe pattannak megszűnik számukra a gyalogosok társadalma és úgy érzik, hogy egyedül vannak a járdán. Dávid ezt azzal tetézi, hogy nem igen érdekli mi van előtte, sokkal jobban szeret kifacsarodott fejjel oldalra vagy hátranézni miközben vadul hajtja magát, én meg kiabálok neki, hogy lassíts, állj, előre nézz, meg hasonló, számára teljesen badar dolgokat.

Csak annyit mondanék, hogy eddig a csodával határos módon mindig sikerült a járókelőknek nemtől és életkortól függetlenül időben elugraniuk.

Az első állomásunk a Copy General volt, ahol kinyomtattam, aztán kitöltöttem, aztán bescaneltettem az Origo számára azt a formanyomtatványt, amire majd kiadják a Sprintes pénz nyereményemet. Jó hely ez a Copy General, segítőkészek és az se nagyon zavarja őket, ha két szeleburdi gyerek a megállítótáblaként funkcionáló figurát tologatja fel-alá az üzletben. (Pedig igyekeztem kordában tartani őket, de mondták hogy hagyjam csak, aranyosak.)

A következő megálló a Móricz alatti aluljáró volt. Ugyanis két gyerekkel és a járműveikkel egyszerre átkelni a zebrákon nem egyszerű feladat, nagyon megörültem, hogy egy rakás lámpát, villamost és autóst egyszerűen megúszok két lépcsőzéssel. Amivel nem számoltam, hogy a néptelen szombat délelőttön az aluljáróban nincs senki, csak egy álmos BKV ellenőr; és így a két gyerek remek bicikliző pályának találja majd a kihalt területet. Volt egy kis nézeteltérésem a két ivadékkal, hogy most már ideje lesz leszállni a drótszamarakról és feljönni a lépcsőn szépen.

És ahogy felértünk helyből jött a következő feladat, be a körtéri Sparba, megértetni Dáviddal, hogy odabent nem lehet motorozni. Megvettük a két zsömlét, amit kinéztek

(5 perc válogatás, részemről azt szajkózva, hogy nem szabad hozzányúlni, csak mutass rá)

aztán amíg sorban álltunk megvágtak még két Kinder tojásra is. Éktelen visítás közepette mentünk ki az üzletből, mert Dávid azonnal szerette volna a tojást és a kenyeret egyszerre. Odakint megegyeztünk, hogy a kenyeret kapja most meg, a tojás majd ebéd után. Kezükbe nyomtam a két zsömlét és ekkor már tudtam, hogy én egy barom vagyok. Tele kézzel nem tudnak biciklizni. A Feneketlen tóig a menetünk a következőképpen nézett ki:

Cili elől, ugrándozva és tele szájjal angol mondókákat énekelve fonetikusan, hogy még a Deák Bill is megirigyelhette volna.

Utána Dávid, figyelmét a zsemle és a Villányi út végén sorakozó buszok közt osztva meg. Elégedetlenül magyarázva, hogy nem, nem, kész, Apaaa, kéész. Ez azt jelenti, hogy állnak a buszok, nem mennek tovább és, hogy nézzem meg ez felháborító.

A sor végén én megyek, igyekszem nem felbukni Dávidban és közben rávenni Cilit, hogy ne szaladjon el, egyik kezemben egy piros műanyag motor, másikban egy narancssárga és egyre nehezebb bicikli. Ha egy pillanatra abbahagyom a válaszolgatás és a felháborodást a BKK beszállítóinak restségén, akkor végem.

A tópartra érve (két lépcsősor) lebeszéltem Cilit, hogy felmásszon a Magyar Ifjúság kétes tisztaságú emlékművére, inkább megálltunk a tó végében, hogy befejezzék végre a falatozást és körbe biciklizhessék a tavat, ami jövetelünk voltaképpeni célja volt. A környék összes galambja viszont kiszúrta, hogy itt etetés lesz, így aztán a futók legnagyobb örömére a két gyerek a maradék zsömlét jószívűen megosztotta a galambokkal és egy uszkárral. A futókat az zavarta, hogy a galambok ellepték miatta a futópályát és ha közibük szaladtak, akkor két felháborodott gyerek átkai kísérték őket. Én csendben meghúzódtam.

Egy idő után elfogyott a kenyér, amit a gyerekek és a galambok is csalódottan konstatáltak. Én viszont ellenálltam annak az ostromnak, hogy vegyek kacsatápot és majd azzal etetik tovább a szárnyasokat (értelmi szerző Őri Cecília). Úgy éreztem, hogy a Sparos zsömlével megtettem már a magamét a környék madaraiért. Viszont elindulhattunk végre biciklizni. Cili szerette volna közelebbről megnézni a tó másik oldalán levő szökőkutat. Miután ezt a programpontot kipipáltuk rávettek, hogy menjünk át a játszótérre.

Itt letettük a motorokat és Cili elhúzott csúszdázni és mászókázni én meg sorban álltam a kisgyerek hintánál Dáviddal. Kettőnk közül az egyikünk elég ideges volt, mert lassan kerültünk sorra. Egy csomó szláv beszédű ember volt aznap a játszótéren hatalmas bőröndökkel, vaslogikával megfejtettem, hogy a közeli Flamenco hotelból kellett eljönniük 10-kor és a buszuk még biztosan nem indult el haza, így a gyerekeik lefoglalják a hintát. Maradtak volna otthon. :)

Viszont miután sikerült elfoglalni a hintát és mindketten megnyugodtunk, bizonyos hírnévre tettünk szert azzal, hogy az új hinták biztonsági zárját a filigránabb anyukák nem tudták becsatolni és miután egyszer felajánlottam a segítségemet onnantól híre ment, hogy engem kell megkérni erre a feladatra. Volt egy olyan előnye, hogy amikor Cili sírva érkezett, hogy a fiúk nem engedik felmászni a csúszdás mászókára, mert az most gőzmozdony és már nincs az állomáson, akkor az aktuális hinta partner felügyelt Dávidra míg én elsimítottam a masinisztával az ügyet. Piszok kis maffiózó volt, de én nyertem.

Telefonon megtudtam közben, hogy Zsófinak nem úgy alakult az élete, ahogy ő várta, hanem ahogy én sejtettem. Így aztán nem jön utánunk a játszótérre, hanem hazasiet és közben bevásárol, megmelegíti az ebédet. Időben indultunk haza, lévén, hogy a táv nem lett rövidebb és a zebrák és útkereszteződések száma is konstans maradt. Egy játszótérről elindulni nem tűnik nagy feladatnak, de Jaltában könnyebb tárgyalópartnerek ültek egymással szemközt, mint Cili és Dávid, amikor arról vitáztok, hogy hány csúszdázás lehet még indulás előtt.

A hazafelé út, az újra üres aluljárót leszámítva, eseménytelen volt.

Itthon aztán ettek vidáman, szerető anyjuk krumplipürével és halrudacskával várta a csapatot. Cili a krumplit elutasította, de cserébe bőven evett csokoládét, Dávid meg egy idő után álmosnak érezte magát és elvittem aludni. Mikor sikerült letennem az ágyába végre mi is asztalhoz ülhettünk Zsófival. Gyorsan kellett lapátolni, mert kettőre már a Március 15. téren kellett lennem.

Tanítanék tüntetés és bizonyítványosztás

Nagyon jó ötlet volt a szervezőktől, hogy felkérték a résztvevőket kötözzék mindenhová fel a kockás szöveteket, amiket hoztak a megmozdulásra. Az Erzsébet-híd végig lett kötözve, voltak olyan lelkes tüntetők, akik csimpánzokat megszégyenítő módon másztak fel magasabb pontokra, hogy elérhetetlenebb legyen a tiltakozásukat szimbolizáló drapéria.

Jó volt látni, hogy megint mennyi ember eljött. Jóval homogénebb sokadalom volt ez, mint a március 15.-én felsorakozó tömeg. Szerintem főleg tanárok voltak jelen és diákok. Főleg idősebbek és nagyon fiatalok. Hiányoltam a tömegből a generációmat, az aktív harmincasokat és negyveneseket, a potenciális szülőket.
Én újra ugyanazért mentem ki, mint eddig is minden Tanítanék megmozdulásra: a két gyerekem jövőjét féltem, szeretnék mindent megmozgatni azért, hogy ne egy elcseszett iskolában vegyék el a jövőjüket. Szülőként a minimumnak érzem, hogy ott legyek.

Enyhe meglepetéssel fogadtam, hogy a tanításról és iskolákról már elég kevés szó esett, legalábbis amik eljutottak hozzám az esőben, zivatarban és az erre az időjárásra alkalmatlan hangosításban. A Tanítanék mozgalom eljutott oda, ahova 2012-ben már más civil szervezetek is, hogy nem tetszik a rendszer. Nem meglepő módon ebben a helyzetben ugyanazt a választ találták maguknak, amit anno a milla is: Orbánéknak menniük kell.

Ezt egyébként megmondtam volna ingyen és bérmentve előre is. Az első Tanítanék tüntetéseken volt is egy mondat, amire már akkor felkaptam a fejemet. A tömeg elkezdte skandálni az Orbán takarodjot, mire Pukli kiszólt nekik, hogy nem erről van szó, még. Nekem a Várkert Bazár előtt ma nagyon úgy tűnt, hogy már nincs is másról szó. És ez egyszerre félelmetes és jó is.

Jó, mert a Tanítanék mozgalom az eddigi próbálkozók közül a legintellektuálisabb, legátgondoltabb és legtökösebb szerveződés. Viszont minden eddigi erejét és elképesztően széleskörű támogatottságát abból nyerte (jórészt), hogy szakmai célokért küzdött.

Félelmetes, mert újra ott állunk, hogy valaki belekezd a Fidesz rezsim bontásába. Mekpökdöste a tenyerét és azt mondta, hogy utánam. Dehát az elmúlt években ilyenre már akadt sok példa, egytől egyig csúfos kudarccal. Én féltem a Tanítanék mozgalmat ettől a váltástól és féltek kicsit mindenkit, aki most fellelkesült, mert a Tanítanék sem lépett tovább a következő, az elsőnél is lényegibb lépésre, hogy mi lesz azután, ha a rendszer már nincs.
Erőteljes és lelkesítő, ahogy beleállnak a küzdelembe, de mielőtt beleállnak jó lenne tudni, hogy mit akarnak elérni.

Kíváncsian várom.

Fotók a tüntetésről – 2016. március 15.

A Pilvax közből érkeztünk Anyuval a Hősök terére, majd egy órával a tüntetés bejelentett kezdése előtt. Már akkor nagyon hideg volt és a szemerkélő esőben jól átfagytunk, így elsétáltunk pár utcával arrébb és egy étteremben várakoztunk, forró tea és gesztenye püré mellett.

Még így is korán mentünk ki, szerettem volna ha jó helyünk van. Éppen akkor állt be a felvezető autó, Nagy Bandó még deklamált a téren, de már akkor is elég sok esernyős-kokárdás ember bámészkodott. Aztán elindult az autóról a zene: többek közt Janis Joplin és a Rolling Stones dalai hozták hangulatba a gyülekezőket.

Aztán hirtelen jött a pillanat és elkezdett özönleni a tömeg. Minden irányból emberek jöttek, folyóként kanyarogtak minden felé. A rendőrök leállították a forgalmat és mi is kimerészkedtünk Anyuval a sugárútra. A lenti kép éppen ekkor készült.

Gyülekeznek a tüntetők a Hősök terén. Fotó: Őri András - 2016
Gyülekeznek a tüntetők a Hősök terén. Fotó: Őri András – 2016

Kicsit lassan indult el a tömeg. Nem értettük miért, de nekilódult aztán megállt. És ezt legalább tízszer eljátszottuk, a végén már majdnem a Bajza utcai megállónál voltunk. Akkor még nem jöttem rá, hogy mi történik, de később az Internet megmagyarázta: megtelt a Hősök tere és előre kellett vezetni az embereket.

Végül jó 20 perc késéssel indult el a menet. Kerülgettük a pocsolyákat, igyekeztünk a jobb szélen maradni, mert a barátainkkal azt beszéltük meg, hogy az Oktogonnál csatlakoznak. A találkozáshoz a Burger King előtti sarkot választottuk, ezért kellett a jobbra tarts. Ennek megvolt az a piszok nagy hátránya, hogy mindenki elkezdett beelőzni és a remek front helyünk hamarosan a múlté lett. Egyre hátrább szorultunk, az Oktogonnál aztán kiderült, hogy a barátaink nem vártak meg, hanem majd találkozzunk a Kossuth-téren. Ez elég bosszantó volt.

Pocsolyák és esernyők, fotó: Őri András 2016
Pocsolyák és esernyők, fotó: Őri András 2016

Az Alkotmány utcánál már tudtuk, hogy rengetegen vagyunk (újból az Internet segített ki), az embereket szétterelték a párhuzamos utcákba is, így a tömeg három pontról kezdte feltölteni a Kossuth teret. Mi Anyuval a Néprajzi Múzeum előtt találtunk helyet magunknak. Jó kilátásunk volt, jól hallottunk mindent. Az egyetlen negatívum az volt, hogy égett a többi tüntető miatt az arcom, mert a Múzeum előtti zöld terület bokrait, virágait gondolkodás nélkül taposták le. Szerintem ez nagyon paraszt cselekedet volt, nem pusztítani mentünk oda.

Vonulunk a Parlament felé. Fotó: Őri András - 2016
Vonulunk a Parlament felé. Fotó: Őri András – 2016

A beszédek nagyon jók voltak. Öregszem vagy mi, de a fekete ruhás nővér szavaitól egészen elérzékenyültem. Nem az első ilyen élményem mostanában. Azt kell, hogy mondjam, amióta tüntetni járok ezek a tanár demonstrációk messze kiemelkednek a többi közül. Nem hiába, a pedagógusok értelmes emberek, műveltek és ez látszik az egész szervezésen. Van céljuk, tudják miért viszik ki ezt a rengeteg embert. Értelmes, összefüggő mondatokban világosan fogalmazzák meg a gondolataikat és követeléseiket. Kitartóak és elszántak.

Az általános sztrájk belengetése nem volt meglepetés számomra, kb. ezt vártam. Véleményem szerint ez az egyetlen lehetőség nekik és az országnak is. Ha most nem állunk be mögéjük és ennek folyományaként nem állunk ki magunkért, akkor lőttek a demokráciának. Veszélyes játszma lenne ez, ha nem lenne alternatíva nélküli. Ha a pedagógusok vesztenek, akkor Orbán nyer. És ez annyira megerősíti, hogy onnét már nincs megállás. Mostantól dupla vagy semmit játszunk.

Annyit mondhatok, hogy rajtam nem múlik. Ha rajtad sem, akkor már kezdhetünk reménykedni.

Kossuth-tér március 15. Fotó: Őri András 2016
Kossuth-tér március 15. Fotó: Őri András 2016

Kossuth-tér március 15. Fotó: Őri András 2016
Kossuth-tér március 15. Fotó: Őri András 2016

Háhova?

Össze kéne lassan raknom a hosszú hétvége programját és 15.-én mindenképpen csatlakoznék a pedagógusok általános tüntetéséhez. Olvastam már róla a neten, hallottam rádióban, de most mikor igyekeztem egy nyamvadt időpontot találni hozzá: semmi. Sehol.

Ilyen pacuha szervezéssel nem lesz itten rendszer döntögetés…

2016. február 19., péntek

Időjárás: borult, szeles és nagyon hideg

Este későn aludtunk el és reggel nagyon korán kellett kelnem, mert laborra mentem. Fél hat után csörgött a telefon, kikászálódtam és kerestem egy kicsi befőttes üveget, hogy a vizeletmintát el tudjam vinni. A laborban adnak erre a célra egy kémcsövet, de én gyengének érzem magam ahhoz, hogy egy kémcsőbe gond nélkül bele tudjak pisilni.

Fél hét előtt már a helyszínen fagyoskodtam negyed magammal, de megérte: negyedikként húzhattam sorszámot és, mint kiderült a laborban második lettem. Sajna hétig a labor nem nyit ki, így várakoztam. Egyre-másra jöttek a kismamák, ők elsőbbséget kapnak a sorszámokban is. Nincs ezzel bajom, de azért kicsit sajnáltam, hogy hiába futottam hajnalok hajnalán, egy helyett négyen lettek előttem. Szerencsére a kismamákkal külön ablak foglalkozott, így egész flottul indult az ügy. Volt több, mint fél órám amíg Indexet olvastam és figyeltem a terem közepére kitett kék vödröt. Tudniillik a rendelő beázik és ezzel a leleményes módszerrel kezelik a helyzetet.

Végül sorra kerültem és két perc múlva az utcán, az egyre jobban zuhogó esőben találtam magam. A dokim tökéletlen asszisztense, akivel már amúgy is tele van a tököm, nem töltött ki valami naplószámot vagy mit. Szóval vissza a rendelőjükbe és újra az egész. Rohadt mérges voltam és hétfőn egy kerek monológot fogok előadni, amiben már csiszolgatom a legkeserűbb sziporkáimat.

Munka után elmentem a Teleki Blanka gimi elé, hogy részt vegyek a demonstráción. Egész sokan voltunk pedig nagyon hideg szél fújt. Három beszéd volt, kettő egész lelkesítő, kitartásra ösztönző és egy, amit az egyik diák mondott, na az inkább vicces volt, mint jó. Ő nem szánta annak. A végén egy perc néma csend után hazamentünk.

Hazafelé beültünk Apuval egy sörre a Corvin mellett valami krimóba. Jól esett a meleg, a sör meg a beszélgetés, nagyon átfagytam a séta közben. De aztán haza sétáltunk a Duna felett Apuval és újra fáztam, mint a fene.

Itthon jó meleg van, rám fér.

A szülők kapják össze magukat! (Gondolatok a pedagógus tüntetés margójára)

A mai pedagógus tüntetésre nem magamért mentem ki, még csak nem is elsősorban a pedagógusokért, hanem, mert Apa vagyok. Igen, most nagy a-val.

Lassan ugyanis a körmünkre ég a probléma, az iskoláztatásé. Az ovi után ez a következő lépcső ugye, és ez szinte a legfontosabb, amiben jól kell döntenünk az elején a gyerekeink helyett. Ha mi most jól döntünk, akkor hamar megtanul ő jól dönteni és onnantól ez az egész rajta áll. Persze, hogy megtanuljon dönteni, ahhoz az kell, hogy olyanok tanítsák, akik dönthetnek. Ezért hiába esett, és tudtam, hogy be fog ázni a cipőm, mert nem csak a pedagógusok nincsenek megfizetve ebben az országban ugye, de elindultam nyugdíjas pedagógus Anyám és az ex-pedagógus legjobb cimborám oldalán, hogy én mint civil apuka támogassam az övéiket.

És el vagyok keseredve, szégyellem magam az Apukák nevében. Mert a pedagógusok, a közszféra kiállt ma magáért rendesen. Akkora tömeget vittek az utcára, amekkorát csak bírtak, de mi szülők, botrányosan kevesen voltunk. A színpadon elhangzott mindenkitől, hogy kiállnak egymásért. Hogy itt vannak. Hogy mi a baj. A fekete ruhás nővér elmondta azt is, hogy mi állunk mögöttük. De állunk-e elegen és eleget?

Amit ma láttam a Kossuth-téren az egy nagyszerű volt. Minden tiszteletem a pedagógusoké és az őket támogató szervezeteké, ha csak rajtuk múlik, akkor ezeknek a nagyszerű embereknek bizalommal helyezem a kezébe a gyerekeim nevelését.

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10153961637234559&set=a.10150214075374559.343667.847689558&type=3&theater

De Ti, otthon a gyerekszobában gubbasztó senkiházi gyáva alakok! Ti, kapjátok össze magatokat azonnal és segítsétek ezeket az embereket, mert szükségük van ránk. És nélkülünk, szülők nélkül, ez nem megy.

Parlamenti üldögélés

Bájosan amatőr megmozdulás részese voltam ma este, de nem bántam meg a részvételt.

Munka után a lakáshoz siettem, mert át kellett venni az OBI-ból érkező csempéket. Elég lassan értek ki, hosszan pakolták, így pár perccel elkéstem a Nyugati térről, a demonstráció kezdetéről. Ahogy kibukkantam a föld alól azt hittem, hogy az a pár tucat ember gyűlt csak össze, akik taktikusan eltorlaszolták az aluljáró lépcsőit. Pár percig lézengtem, igyekeztem nem útban lenni, mikor Andi hívott, hogy Tomival a menet elején vannak, menjek hozzájuk.

Két újdonság volt a szavaiban, hogy többen vagyunk és mozgásban.

Ezzel a felvezetéssel kb. el is mondtam mindent a mai demonstrációról. A séta kellemes volt, a teljesen vezető nélküli tömeg a Parlament épülete elé hömpölygött. A szervezők itt pódium nélkül kivántak beszélni, a hangosításuk a hi-fimhez mérhető volt. Hamar rájöttek, hogy az emberfal lefog minden szót és így a sajtó se tud fotózni. Végül megkérték a tömeget, hogy üljön le. (Ennek nem annyira boldogan tettünk eleget.)

A rá következő majd fél órában jobbára érthetetlen beszédeket nem hallottunk. Nem baj, ha valaki nem tud beszélni, de ne szervezzen rá tüntetést. ☺ A végén nyugodtan elvonultunk haza.

Nem sok vizet zavartunk, főleg, hogy az eseményekkel párhuzamosan a Keletitől elkezdték deportálni a menekülteket. Én azért vagyok mégis elégdett, mert sok ember állt ki azért, hogy megmutassuk nem csak ál-keresztény köpönyegforgatók vannak az országban.

Még ha ez éppen semmit sem ér.