#Ajánló hashtag



A The Strain befejező évada nem volt jobb, de rosszabb sem,  mint a második vagy a harmadik évad. Sosem volt egy élvonalbeli sorozat, rengeteg hibával indult, amiknek egy részét sikerült levetkőznie, de maradt épp elég ahhoz, hogy búsongjak az elszalasztott ziccer miatt.

Egy kis The Strain visszatekintő

A sorozat nagyon érdekes tulajdonsága volt, hogy minden kezdeti gagyisága ellenére az embert izgalomban tartotta. Na jó, pontosítsunk: engem izgalomban tartott. Én speciel szeretem a kicsit esetlen, de kalandos és szerethető filmeket és könyveket. A Strain meg valahogy pont ebbe talált bele: számomra pont ilyen volt.

Az első évad persze mentehetetlenül elbaltázott, de már ott kiemelkedett az a három alap karakter, akik végig felszínen tartották a szériát: a náci vámpír: Eichorst, a zsidó vámpírvadász: Satrakian és a latino seftes: Gus. A második évadtól szépen felépült a trió mellé még az orosz patkányvadász (Fet) és bizonytalan szexuális orientációjú hacker  lány (Dutch). Viszont volt két olyan karakter, akiket nem bírtam megkedvelni, a járványügyis orvos, Ephraim Goodweather és a fia, Zach. (Az utóbbin az se javított, hogy menet közben lecserélték s színészt.)

Fet és Dutch a kilencedik (utolsó előtti) epizódban.
Fet és Dutch a kilencedik (utolsó előtti) epizódban.

A főgonosz ebben az esetben nem nagyon értékelhető, mert az első évadban egy teljesen elcseszett maszk mögé dugták, a másodiktól meg elkezdett a korábbi szereplők testében létezni. Mindig elmaszkírozták kissé, de sajnos nem maradt sok mimikája, amivel játszhatott volna.

Az ultimate hero, a fél-vámpír vámpírvadász Quinlan esetében egy jó állandó szereplő jött a sorozatba, de sajnos évadokon keresztül nem tudták kibontani a karaktert, végül a negyedik évadban pótolták a hiányt, ezzel a helyére került ez a szereplő is.

Quinlan, a fél-vámpír vámpírvadász
Quinlan, a fél-vámpír vámpírvadász


Egy évvel ezelőtt néztük meg Zsófival a 11/22/63-ból készült TV sorozatot (11.22.63 címen), ami nagyon tetszett. El is határoztam, hogy idővel elolvasom az eredeti regényt, mert volt benne pár karakter, akiről az volt a tippem, hogy vagy nincs a könyvben vagy sokkal jelentősebb figura. Kíváncsi voltam, hogy jól tippeltem-e.

Bár az alapsztori nem változott, de azt jól gondoltam, hogy bűn lett volna kihagyni az eredeti regény verziót. Stephen King a 11/22/63-ban visszatér ahhoz a stílusához, amit annyira szeretek a könyveiben: aprólékosan és módszeresen leír mindent, bemutat mindenkit. Nagyjából 1200 oldal terjedelemben időzünk el Jake Epping (a múltban George Anderson) kalandjaiban.

11/22/63 dióhéjban
Az alap történet annyi, hogy egy kisvárosi angol tanárt (bizonyos Jake Epping) a helyi hamburger árus felvilágosít, hogy az üzlet raktár ajtaja nem egy sötét helyiségbe, hanem a múltba vezet, méghozzá 1958-ba. Ha átlépsz az ajtón ott élhetsz, de ha visszajössz akkor, a múltbeli cselekedeteid hatásai megmaradnak míg újra át nem mész. Minden újabb időutazás egy teljes resettel jár. Jake Epping elvállalja, hogy átmegy a múltba és megakadályozza a JFK elleni merényletet. Azt remélik, hogy nem lesz vietnámi háború, meg hasonló pozitív módokon változik majd meg a történelem. Jake a múltba utazva találkozik egy lánnyal, akibe fülig beleszeret és ez roppant sok kalamajkához vezet.

A sorozatban a sztorit sok ponton egyszerűsítették a könyvhöz képest, de a regény befejeztével sem érzem azt, hogy a sorozat rossz, vagy rosszabb, lenne. Jó sorozat volt, egy kifejezetten jól sikerült feldolgozás. A könyv lassan halad, sok minden ismétlődik benne, sok szálon fut a sztori és az idősíkok. Jake Epping egyre dörzsöltebb időutazóvá válik és közben egyre többet tudunk meg az ötvenes évek végi és hatvanas évek eleji Amerikáról.

Egy toleránsabb világ

King nagy hangsúlyt fektet arra, hogy megmutassa mennyivel toleránsabb és liberálisabb lett ’58 óta a világ, mennyivel elfogadóbbak vagyunk. Az is remekül átélhető, hogy például a fekete polgárjogi harcok milyen lassú és kitartó munkával érték el azt az eredményt, hogy az Államok elnökének már két alkalommal is fekete férfit választottak. 1958-ban ez még utópiának is erős lett volna.

Számomra éppen ezért a könyv egy roppant pozitív üzenetet hordozott, arról, hogy legyünk bizakodóak a jelen igazságtalanságai a jövőben – természetesen kitartó küzdelem eredményeként – megszűnhetnek. Talán (és remélem) nem kell 50 év már ahhoz, hogy végképp elfogadjuk az egynemű párokat, törvényileg és társadalmilag is. Vagy, hogy tovább ne menjek a nőket ne csak elvek szintjén tartsuk egyenlőnek a férfiakkal.

A megváltoztathatatlan idő

A könyv másik része természetesen az időutazás és annak problémái körül forgott. Az idő, Stephen King világában könyörtelen entitás, aki foggal-körömmel küzd a befolyásolás ellen. Jake/George persze eléri a célját, de a pillangó hatásnak köszönhetően nem azt az eredményt kapja az alternatív jövőtől, mint várta, így kénytelen resetet nyomni és hagyni az időt, a történelmet, hogy haladjon a maga eredeti medrében tovább.

Persze, ha az ember előre alaposan átgondolja a dolgot rájöhet, hogy nincs is jó alternatíva. Jake Epping azért települ át öt évre a múltba, hogy befolyásolja a jövőt. Az az irány, amit el akar érni, azok az eszmék, azonban a kegyetlennek és célszerűtlennek tűnő múlt termékei. Ha az megváltozik értelemszerűen megváltozik minden, velük a kiinduló eszmék is. Nincs már miért elkezdeni a változtatást. És így tovább egy végtelen ciklus könyörtelen logikájával bele a semmibe.

A korrekció felesleges, az élet, az emberiség, a történelem sosem lesz jobb ilyen módon.

A mindenekfelett álló szerelem

A 11/22/63 a fenti két szál mellett egy nagyon jó szerelmes, romantikus sztori is. Benne van minden, ami a stílushoz kell, az első találkozás bizsergése, a lassú körtánc a két fél részéről, a szakítás, a bizalmatlanság az újraegyesülés, az önfeláldozás. A szerelmi szál keserédes romantikája egyensúlyozza ki számomra tökéletesen a regényt. Lehet, hogy a múlt egy könyörtelen gyilkos, kegyetlen vadállat, de a szerelem és a korábban már kifejtett lassú és kitartó küzdelem lehetősége megváltoztathat mindent, jó irányba. A boldogság elérhető.

Lehet, hogy ez nem túl nagy mondanivaló, elcsépeltnek is tűnhet, de nem baj, ha az ember időről időre felidézi. Főleg mostanában, amikor éppen egy vacakabb periódust élünk meg. (Nekem legalábbis úgy tűnik.) Mindemellett a 11/22/63 egy remek könyv. Jó stílusa van, letehetetlenül izgalmas és el lehet benne merülni, kiszakadva a mai világból. George Amberson kocsijában ülve, átszáguldhatunk az ötvenes évekből a hatvanas évekbe. Igazi időutazás, minden veszély nélkül.


Régen olvastam utoljára történelmi regényt, pedig az egyik kedvenc műfajom. Most teljesen véletlenül került a kezembe az Állhatatos hercegnő, böngészgettem az e-bookok között és rám vigyorgott. Régen volt olyan olvasmányélményem, amikor a könyv beszippantott és kényszeresen vissza-vissza jártam rá. Bár elméletileg kevés szabadidőm volt erre a könyvre, de négy nap alatt letudtam, buszon, ebéd közben, fürdetéskor, altatáskor, bárhol és bármikor elcsíptem 5 percet.

Menet közben jöttem rá, hogy ez könyvsorozat és egy későbbi kötetét már évekkel korábban elolvastam egy nyáron. Anyutól kaptam kölcsön és idén is szembetalálkoztam vele a balatoni könyvespolcon. Rövid kutatás után rájöttem, hogy a Másik Boleyn lány volt az, a harmadik rész. Úgy tűnik belebotlottam egy olyan könyvsorozatba, amit kifejezetten nekem írtak. Újra.

Az állhatatos hercegnő

Aragóniai Katalinnal kapcsolatban azért nagyjából képben voltam, ami nem nagy szó, ha valaki kijárta a gimnáziumot. Nekem valami olyan középkori pletyka rémlett, hogy igazából az apósa volt, akivel kavart, de miután a regény nem ezt a verziót hozta így utánanéztem a neten és ezt ne is találtam meg, szóval keverhetem valakivel.

Philippa Gregory Katalinja egyértelmű választ ad viszont arra a kérdésre, ami miatt mindenki emlékszik erre a tragikus sorsú királynőre: szerinte nem volt szűz mikor VIII. Henrik felesége lett. Erre a szálra fűz fel az írónő a történetet, amivel ügyesen adja meg a jó történelmi regényekre jellemző így is lehetett akár nézőpontot. Minden másban nagyon szépen ragaszkodik a tudott, elismert történethez.

Dehát Katalin esetében éppen az a nagy kérdés, hogy elhálták-e az első férjével, Henrik bátyjával a házasságukat. Ha igen, akkor Henriknek volt igaza, ha nem, akkor neki. Épp ezért érdekes Philippa Gregory Katalinja: igyekszik úgy igazat szolgáltatni a királynénak, hogy közben kimondja a bűnösségét.

Romantikus is

Az állhatatos hercegnő nem csak történelmi regény, egy jófajta romantikus mű is. Én szeretem a lányregényeket, a romantikus könyveket, így aztán külön örültem, hogy ez a lányregényes hangulat is erősen áthatotta a könyv lapjait. Nagyon korai gyerekkortól kapcsolódunk be Katalin életébe és sajnos nem is kísérjük végig a pályafutását, gondolom a második kötet pótolja a hiányzó éveket a sorozatban. Ez talán az egyetlen hiba ebben a könyvben, ami ha nem nézném a sorozat voltát bizony nagyon súlyos lenne, de így eltekintek tőle és a maximális 5 csillagot ítélem meg neki.

Be kell szereznem a további köteteket is!

(Borítókép: Az angol hangoskönyv verzió borítójából vágva.)


Azon vettem észre magam, hogy idén még nem volt sorozat, amit úgy vártam volna hétről-hétre, mint a Trónok harcát. Végre mozgalmas és előre mozdulnak benne dolgok. Nagyon-nagyon sokat morogtam amiatt, hogy milyen lassú volt sorozat, de a hetedik évadra teljesen felpörgött.

A Trónok harcából kiveszett az intrika

A Trónok harca nem csak a gyorsaságán változtatott, hanem a zsánerén is. Ez utóbbit azért már ambivalensebben élem meg. Az elején, az első évadokban, teljesen real timenak tűnt és a fő történetek nem annyira csatatereken, mint inkább tárgyalótermekben és tanácskozásokon dőltek el. Ahogy az első három évados kritikámban írtam, élvezetes a konspiráció, a bizánci stílusú diplomáciai játszma. Az intrika szép lassan halt ki a sorozatból (a lengő cicikkel és a szexjelenetekkel együtt) és ez kihatott az első évadok nagy manipulátor karaktereire is.

Spoiler!

Az, hogy Kisujj a hetedik évad végén meghal már nem jelentett semmit. Súlytalan karakterré vált, aki már nem tudta megvillantani azt az ördögi ravaszságot és manipulációs zsenit ami a sztori elején jellemezte. (Egyféle olvasatban az egészet az ő ármánykodása indította el. Ez mondjuk erős állításnak hangzik.) Egy súlytalan karakter halála pedig már nem olyan sokkoló, mint a korábbi halálok.

És hol van már Varys?! Ebben az évadban statisztált végig, semmit nem csinált. Tyrion a legkitartóbb karakter, de ő se hozza már az igazi formáját jó két éve. A sorozat egyik legnagyobb kihagyott ziccere pont az volt, hogy nem mutatta meg a fináléban Tyrion és Cersei tanácskozását, csak a végeredményt láttuk. Korábban erre egy epizódot húztak volna fel. Ezzel nem azt mondom, hogy hiányzott volna erre 40 perc, de inkább azt figyeltem volna, ahogy kölcsönösen átvágják egymást, mint a bevezető kakaskodást, hogy megölik-e Tyriont vagy nem (mindenki tudta, hogy nem).

A baszós, intrikus sztoriból átváltottunk egy sokkal sablonosabb fantasyre. Lovagok, harcosok, mesebeli szörnyek csatája viszi előre a sztorit. Az ármánykodás helyett karddal és tőrökkel intézték el, hogy az 5 évadnyi holtponton mocorgás után beinduljon a sorozat. Mert alapvetően azt még mindig fenntartom, hogy az első öt évad semmi másról nem szólt, mint a kezelhetetlenül nagy létszámú színészi gárda értelmes nagyságúra zsugorításáról.

   Őri András - - hozzászólás

A Kéjutcát azért olvastam el, mert érdekelt, hogy a Google algoritmusa miért ajánlgatja olyan kitartóan a számomra. Nem bántam meg.

Minden alkalommal, amikor a telefon megnyitom a könyvolvasót van egy kis könyvajánló sáv, ahova az algoritmus – számomra érthetetlen módon – tesz be könyveket. Azt gondolnám, hogy az ember ízlését igyekszik kiszolgálni az olvasott könyvek alapján, de a kínálat ezt nem nagyon fedi. Egy sportolónő erotikus kalandjai, valami Romana jellegű regény és egy ideje a Kéjutca volt a szentháromság, amivel az ajánlósáv indult.

Mielőtt indultunk nyaralni betáraztam magamnak pár könyvet, a Pesti barokkot, egy számomra ismeretlen sci-fit és ha már annyira ajánlgatta, akkor a Kéjutcát. Gondoltam a nyaraláshoz ez jó lesz. Végül úgy alakult, hogy a Balatonnál egyáltalán nem volt időm olvasni, a tengerparton meg a Pesti barokk terített le. Így aztán már benne jártunk az augusztusban mikor előkerült az e-könyv olvasó és a Kéjutca.

A Kéjutca kellemes csalódás

Őszinte leszek: egyáltalán nem vártam sokat tőle. Ez azért nem volt baj, mert stílusában nem is túl erős kötet, viszont a tartalmában kellemesen csalódtam. Énnekem elég halvány elképzeléseim voltak a prostituáltakról, a legközelibb viszony az a két alkalom volt, amikor megpróbáltak leszólítani. Voltak/vannak elképzeléseim és prekoncepcióim, amiket aztán ez a könyv finoman és értelmesen tett helyre.
Munk Veronika ugyanis nagyon jól, őszintén írta meg a riportjaiból a könyvet. Leírta a saját előítéleteit miközben ügyesen mutatja be a prostituáltak, a stricik és a madámok szempontjait is. Olyan szemszöget mutat ezzel, amit magamtól egyáltalán nem is találtam volna meg. Igaz, nem is érdekelt a téma.

Könnyű ítélkezni mindegyik résztvevő felett és azt hiszem, hogy Magyarországon ezt a társadalom nagyrészt meg is teszi. Nagyon érdekes, hogy mennyire máshogy állnak hozzá a németek, a svájciak mint mi, itthon.
A könyv szereplői Németországban dolgoznak egy kijelölt utcában. Az ember, ha prostikra és piros lámpás negyedre gondol, akkor öntudatlanul is mocskot meg lezüllött alakokat vizionál (vagy legalábbis én biztosan). A bremerhaveni Lessingstrasse viszont egy jól felépített és menedzselt cégcsoportnak tűnik a könyv lapjain. Laza kötődéssel különböző üzletfelek mindenhol, de szervezetten, rendőri és alvilági felügyelettel.

A röpködő – nem kis – összegek olvastán azt számolgattam, hogy ez egy nagyon jövedelmező ipar lehet. Érdekes, hogy a sztorik szerint nincsen olyan lány, aki képes lenne megtartani ezt a pénzt és legalább rövid távon előre tervezni. Nagyon-nagyon más világ ez, de miután a könyv egy kis bepillantást engedett a mindennapjaiba már örültem, hogy több dolgom nincs is vele. Eloszlatott egy csomó előítéletet bennem, de összességében így is nagyon nyomorult életeket mutatott be.

Az mindenesetre biztos, hogy a Google ajánló algoritmusa megnyugodott és végre kikoptak a hasonló könyvek a rendszerből (mostanában Minecraft bibliákat és ilyesmiket tukmál, megőrülök tőle).


Vannak pillanatok, amikor az élet nagyon mélyre bírja vinni az embert. És vannak pillanatok, amikor a könyvek teszik ugyanezt, én így jártam a nyár közepén a Pesti barokkal. Kellett valami, ami kihúz a mélyből. Ilyenkor általában Wodehouse vagy Durrell könyveket kapok le a polcról és a világ visszadöccen a rendes kerékvágásba. Most viszont úgy alakult, hogy a nyár elején elkezdtem felolvasni a lányomnak a Holnemvolt-ot és ott maradt az éjjeli szekrényen. Így aztán a horvát utazásból hazaérve, még félig betegen az ágyon fetrengve ezt kaptam elő és olvastam ki két nekifutásra. Újra.

A híres levélírók közös bánata, hogy nem lehetnek jelen írásműveik elolvasásánál.

Vazul király kardot ránt

A Holnemvolt nem is mese. Meseregény, vagy szatíra, tudja a fene. Emlékszem, hogy Balatonon találtam meg a nyári szünetek egyikében a polcon és olvastam el. Általános iskolás lehettem és nagyon élveztem. Aztán nemigen telt el úgy nyár, hogy le ne vegyem újra a polcról és végig ne nevessem valeriána és Bikarbóna uralkodóinak mulatságos háborúját. Azt hiszem nem igazán értettem a nagyját.

Eltelt közben két évtized, hogy újra a kezembe került. Mikor Cilinek olvastam fel belőle (félbemaradt a projekt) már feltűnt, hogy milyen különös és remek humorú könyv ez. De az ágyon feküdve, félig lázasan jöttem rá, hogy ez sokkal inkább a felnőtteknek íródott, mint gyerekeknek. Vagy mindkettőnek, hiszen minden korosztály jól érezheti magát a soraitól.

– Annak, aki elhozza nekem Vazul király fejét, odaadom a lányomat.
A trónteremben mélységes csönd támadt…
– Melyik lányát, Felség – szólalt meg végre egy óvatos hang.
– A legidősebbet! – jelentette ki Bódog király.
Ezúttal még tovább tartott a mélységes csönd…

Bikarbóna kancellárja a rövidebbet húzza

Finom humora van, rengeteg csipkelődéssel az író/költő kollégák és a kiadók irányába. Sokszor felnevettem rajta. Jó szöveg és Würtz Ádám remek grafikái csak tovább javítják az élményt. Ha még nem olvastad, akkor ne tartson vissza a mesekönyv volta, több ez annál.


A Pesti barokkot már évek óta ajánlgatják nekem így aztán – lassan egy hónapja – a nyaralásra ezt a könyvet választottam. Gondoltam, hogy milyen kellemes lesz kifeküdni a partra és elmerülni a sztoriban, amíg lepörköl a nap és a gyerekek homokvárat építenek. A könyv első harmadában be is jött amit vártam tőle: szórakoztató és érdekes volt. Aztán sajnos egy elég szerencsétlen egybeesés miatt elment a kedvem tőle rövid időre. Éppen az öngyilkosság rész környékén jártam, amikor a vakáció leggyötrelmesebb napját éltük meg, bezárva a csak alvásra jó apartmanba egy beteg gyerekkel. Mit mondjak, deprimált rendesen.

Volt ott még egy neurotikus öleb is, aki folyton telerondította a lakást. Ez a kutya egy négylábúhoz képest elég különös kórban szenvedett: a tág terek halálra rémisztették, a szellős pagonyokban pedig mélységes depresszió jött rá. Agorafóbiája azzal a sajátos tünettel is járt, hogy szabadtéren szorulása lett, és kizárólag csak a lakásban jött meg a széklete.

Pesti barokk – 40. oldal

Pesti barokk

Ez egy jó könyv. Bár elsőre nagyon fura volt a töredékes stílus, sőt a csapongás a különböző stílusok között, de a harmadik váltásnál már rutinosan vettem fel a fonalat. Jópofa ötlet.

Ez nem egy nekem szóló könyv. A szüleim odavoltak érte. Anyu mondta, hogy milyen érdekes volt felfedezni benne a nem megnevezett személyeket. Hát nekem ez kimaradt. Bár szeretem a 80-as évek magyar underground zenéjét, a filozófiája nagyon távol áll tőlem (mondhatnám: egyre távolabb). Az elmaszkolt szereplőket esélyem se volt felismerni ez az élvezeti faktor kimaradt.
Nekem inkább az alapsztori volt érdekes, a fura stílus és az időről időre fel-felbukkanó ismerős helyek. Az mindenesetre lejött, hogy aki ebben élt, ismerte azt a világot, esetleg még a szereplőket is, annak ez komoly nosztalgia faktoros élmény lehet.

Amikor az öreg Rodint mint a szépség legavatottabb értőjét megkérdezték, melyik az ideális női kor, azt felelte – nyilván hümmögve, a szakállát vakargatva –, hogy 13 és 14 között van két hét…

Pesti barokk – 517. oldal

Hogy nőként milyen lehet olvasni a könyvet, az egy másik kérdés. (És most nem a fenti idézet jellegű viccre gondolok.) Tudom, hogy változnak az idők, ami ma szexizmus az pár éve még teljesen mindennapos dolog volt, de azért néha megütöttek a sorok, a történetek.

A legdurvább élmény inkább az volt a könyv kapcsán, hogy a 80-as évekről milyen rózsaszín mázas nosztalgia lett a társadalomban. Az előző munkahelyemen is tapasztalt gulyás-kommunizmus romantika elfedi a borzalmas bezártságot, a kijelölt keretek közti életpályát és azt a nyomort, ami a keretek közül kilépőket várta.

Most, hogy már túl vagyok a könyvön egyáltalán nem strandra való irodalomnak érzem. Nem ajánlom senkinek, hogy könnyed nyári napjait akarja feldobni vele. Viszont mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el. A játékossága, a humora a hangulata feledhetetlen.

   Őri András - - hozzászólás

A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale) már hónapok óta folyamatosan hirdetett, alaposan beharangozott bemutató volt. Hallottam róla podcastben (fura, hogy rádiót nem hallgatok, de podcastet egyre többet), olvastam róla blogokon, szembejött online reklámokban (mondjuk az előzőket tekintve ez nem meglepő), minden arra sarkalt, hogy ezt látnom kell.

Szóval nagyon elő volt készítve a terep és ennek megfelelő várakozással ültem le a sorozat elé. Hétről hétre követtük végig a feleségemmel a totális diktatúrába fordult Egyesült Államok történetét és természetesen a főszereplő, Offred sanyarú sorsát.

Utópia!

Én szeretem az ilyen elborult, jövőről fantáziáló és sötét képet festő sztorikat. Ilyen szempontból a Handmaid’s Tale telitalálat volt, nagyon jól kitalált háttér volt felrajzolva. Tetszettek a visszatekintő részek, ahol bemutatták, hogy épült ki apró és alig érezhető lépésenként a demokratikus rendszerből egy teljes diktatúra. Persze a sorozat nem hagyta ki a ziccert, sok helyen lehetett érezni az aktuális politikai eseményekre reflektálást, de szerencsére olyan finoman sikerült, hogy 10 év múlva ezek fel sem tűnnek majd. (Már ha a rendszer nem nyírja ki addig az emberiséget, ugye.)

Én a magam részéről szívesen venném, ha a továbbiakban még többet mutatnának a kormányzó elitről, a többi országról. Úgy általában a társadalom egészéről, hiszen ebben az évadban csak az elit és a szexuális rabszolgasorba kényszerített szolgálólányok életébe láttunk bele. Nagyon kis jelenetekben ismerhettünk meg más osztályokat (a cselédek, akiket Mártáknak hívtak, a besúgó/sofőr illetve néhány prostituáltnak kényszerített nő), de a mindennapi emberekről semmit nem tudtunk meg. És ez nagyon hiányzott a történetből.

Mindennapi emberek nélkül egy ilyen rendszer nem marad meg.

Tenyészállatok

A film főszereplője – ennyit még el lehet mondani különösebb spoiler nélkül – egy olyan nő, aki nem meddő. A sorozat világában ők nagyon kevesen vannak, egyre kevesebben, hogy miért alakult ez így arról nem szól a fáma. Viszont az elöregedő társadalomban a szülni képes nők értéke erősen felértékelődött. Az USA utáni rendszerben például szolgálólányoknak hívják őket, akiket az állam összegyűjt, megfoszt a szabadságjogaiktól és a szűk elit rendelkezésére bocsájt. Szó szerint. Valami vallásos maszlaggal leöntve a dolgot, gyakorlatilag kiutalják őket a családokhoz, ahol a peteérésük legalkalmasabb időszakában rituálisan megerőszakolják őket. Fekszenek a feleség ölében miközben a férj teszi a dolgát.

Beteg, ja.

Ha sikerül a terhesség, akkor újabb megpróbáltatások várnak rájuk, ahogy a sorozat remekül be is mutatja, de nem akarok mindent lelőni előre.

Az első évad

Nekem vegyes érzéseim vannak a sorozattal kapcsolatban. Nem tagadom, hogy jó volt, de talán a beharangozott színvonalhoz nem sikerült felnőnie. Vannak sorozatok, amiket bánok, hogy egy évig nem látok. A Szolgálólány meséje esetében nincs hiányérzetem. A színészekkel nem volt gond, mindenki jól eljátszotta a ráosztott szerepet, a feleséget játszó Yvonne Strahovski volt a legjobb szerintem.

Érdekesen indult, aztán pár rész után úgy éreztem, hogy oké, értem a főszereplő (Elisabeth Moss) nyomorúságát, de haladhatnánk tovább. És akkor tényleg haladtunk tovább, de megint sikerült kicsit leülni a sztorinak, amit az utolsó epizódok végül helyretettek. Váltakozó volt, na. És mélységesen depresszív.

Persze ezt ígérték, nem panaszkodhatunk.


Gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt a Családom és egyéb állatfajták, majd az azt követő folytatások. Rengetegszer elolvastam a könyveket és már csak felnőtt fejjel, amikor Lawrence Alexandriai négyesét megszereztem fedeztem fel a Wikipédia segítségével, hogy a Gerald által leírt élet nagyrészt fikció. Ez egy nagyfokú csalódás volt számomra, de aztán megbarátkoztam a gondolattal.

A Durrell család tényleg Korfun élt egy jó ideig, de korántsem olyan meghitt közösségben, mint Gerald Durrell könyveiben. Lawrence a feleségével költözött Korfura, ők nagyrészt külön is éltek a többiektől. Dr. Stephanides és Spiro tényleg létező személyek voltak, de rengeteg minden inkább kiszínezett sztori.

Gerald Durrell könyvei után nehezen vettem rá magam, hogy a pár évvel ezelőtti angol tévéfilm verziót megnézzem, de egyáltalán nem bántam meg, mert remekül hozta ugyanazt a hangulatot. Amikor megtudtam, hogy tavaly sorozatot írtak a regények alapján már minden ellenérzés nélkül szereztem be. Nagyon meglepett, hogy mennyire más sorozatot készítettek a könyvekből. Elsőre fura volt, aztán érdekes lett, aztán megszoktam és most az első évad végén kifejezetten örülök, hogy másként is megmutatták nekem ezt az annyira szeretett sztorit.

A sorozatban nem Gerry, a kisfiú a főszereplő, hanem Louisa, az anyjuk. Az ő szemszögéből kísérjük végig a család kalandjait, amik sok vonatkozásban inkább az eredeti eseményekhez ragaszkodnak. Gerald mindig idős nőként mutatta be az anyját, akit a gyerekein és a főzésen kívül nem sok minden érdekelt. Louisa Durrell a sorozatban egy középkorú nő, aki özvegyen maradt, küzd a gyerekeivel, a pénztelenséggel és a magányával. Erre megoldás Korfu, ahol mindezen bajait sikerül tetéznie a teljesen ismeretlen ország és kultúra áldásaival.

SID GENTLE FILMS PRESENTS
THE DURRELLS FOR ITV
EPISODE 1
Pictured: CALLUM WOODHOUSE as Leslie, KEELEY HAWES as Louisa, MILO PARKER as Gerry, DAISY WATERSTONE as Margo and JOSH O’CONNOR as Larry.
(THE DURRELLS).
This image is the copyright of ITV and must only be used in relation to THE DURRELLS.

Visszatérnek szereplők a regényekből, de néha teljesen más alakban. Például Max, aki a regényekben egy kissé elhízott homoszexuális különc, itt egy jóképű férfi, akibe Louisa komolyan belehabarodik. Ilyesmi a Családom és egyéb állatfajtákban nem fordulhatott elő. A könyvben sokkal finomabb jellemek voltak felvonultatva, mint a sorozatban és a sztorik is sokkal földhözragadtabbak, mint a könyv lapjain.

Az első évad nagyon meglepő és egyenletesen emelkedő színvonalú volt. Nekem nagyon tetszett a film hangulata, ahogy fényképezték és a jelenetek közötti vidám animációs átvezetők is rendben voltak. A színészek közül Louisa és Larry (Keeley Hawes és Josh O’Connor) tetszettek a legjobban. Igaz persze, hogy leginkább ők vitték előre a sztorit, a zsúfolt mezőnyben talán ők az igazán főszereplőknek tekinthető figurák.

Az IMDB szerint már leadták a második évadot és lesz harmadik is. Izgatottan várom őket.

   Őri András - - hozzászólás

– Ó, IGEN. MORT. NOS, FIÚ, ŐSZINTÉN, MEG AKAROD TANULNI A TÉR ÉS IDŐ VÉGSŐ TITKAIT?
– Igen, uram. Azt hiszem, uram.
– NAGYSZERŰ. AZ ISTÁLLÓT HÁTUL TALÁLOD. A LAPÁT AZ AJTÓ MELLETT LÓG. Lenézett. Fölnézett. Mort nem moccant. – NETALÁNTÁN LEHETSÉGES, HOGY NEKED NEM SIKERÜLT FÖLFOGNOD A KÖZLENDŐM?
– Nem teljesen, uram – hagyta helyben Mort.
– GANÉJ, FIÚ. GANÉJ. ALBERTNEK VAN EGY TRÁGYADOMBJA A KERTBEN. ÚGY KÉPZELEM, AKAD EGY TALICSKA IS VALAHOL A HELYSZÍNEN. BOLDOGULJ VELE!
Mort gyászosan bólintott.
– Igen, uram. Értem, uram. Uram?
– IGEN?
– Uram, nem értem mi köze van ennek a tér és idő titkaihoz.
A Halál föl se pislantott a könyvéből.
– EZ AZ – válaszolta -, AMIÉRT TANULNI VAGY ITT.
[…]MI EZ A SZAG?
– Én – felelte egyszerűen Mort.
– Á! AZ ISTÁLLÓ. – A Halál elhallgatott, keze a könyv gerincén. – ÉS MIT GONDOLSZ, MIÉRT KÜLDTELEK AZ ISTÁLLÓBA? JÓL FONTOLD MEG A VÁLASZT!

Mort tétovázott. Korábban, már a talicskák számolgatása közben alaposan elgondolkozott ezen. Azon töprengett, vajon a kéz és szem összehangolása, vagy az engedelmesség szokásának megtanulása, vagy az emberi léptékkel mérve kis feladatok fontosságának fölfogása, vagy annak megértetése, hogy még a nagy embereknek is alul kell kezdeni, volt esetleg a cél. Ezen magyarázatok egyike sem tűnt teljességgel helyesnek.

– Azt hiszem… – kezdte.
– IGEN?
– Nos, azt hiszem, az igazat megvallva, azért keltett megcsináljam, mert maga már térdig járt a lószarban. A Halál hosszasan nézett rá. Mort feszengve állt egyik lábáról a másikra.
– ABSZOLÚT KORREKT – rivallt a Halál. – VILÁGOS GONDOLATMENET. REALISZTIKUS MEGKÖZELÍTÉS. ROPPANT FONTOS EGY OLYAN SZAKMÁBAN, MINT A MIÉNK.

Terry Pratchett – Mort (27-31. oldalak)

A Mort volt talán a második #Korongvilág regény, amit olvastam. A Mágia színe után nem sokkal vettem meg ezt a könyvet és természetesen beleszerettem. Most, hogy újraolvasom a Korongvilág sorozatot (a Moly.hu kihívást igyekszem teljesíteni) ez a negyedik kötet eddig a legjobb. Széltoló (Rincewind) persze nagy kedvenc, de ebben benne van az is, hogy vele indult a Korongvilág sztori, az első találkozás sokat számít – legalábbis nálam – a megítélésben.

Az a jó az ilyen könyv sorozatokban, ahogy a szereplők átjárnak a regények között. Az ilyet mindig piszokmód élvezem. Például a fent nevezett Széltoló feltűnik a Mortban is egy epizód szerepre és a #Halál, aki nélkül szinte nincs is Korongvilág regény teljesen az előtérbe kerül. Megismerjük jobban a Halál házát is, ahol már egy rövid időre járhattunk Kétvirággal. (Ekkor találkozunk Yzabellel, a Halál lányával is,  akiből most az egyik főszereplő kerekedik.)

A Mortot nagyon élveztem tiniként és legalább annyira most is. Jó pár éve nem olvastam már, szinte el is felejtettem, hogy Pratchett kihasznált minden lehetőséget, hogy viccet csináljon a legtöbb halálról, életről és időről szóló filozófiából, amit az emberiség kitalált az eddigi történelme során. Alig pár száz oldal a könyv, szóval ez nem is olyan kis fegyvertény.

Gyakorlatilag minden gyorsabb, mint a Korong fénye, ami lusta és szelíd, ellentétben a közönséges fénnyel. Az egyetlen dolog, ami ismeretesen gyorsabban mozog, mint a közönséges fény, az – Ha Mu Ka, a nagy filozófus tanítása szerint – a monarchia. Ő így érvel: egyszerre egy királynál nem lehet többed, és a hagyomány megköveteli, hogy ne legyen időhézag királyok között, így amikor egy király meghal, a trón ennek folyományaképp azonnal az örökösre kell szálljon. Feltételezhetőleg, mondja Ha Mu Ka, kell legyen valamiféle elemi részecske – rexon vagy esetleg reginon -, ami elvégzi ezt a melót, ám természetesen az utódlás némelykor nem jön össze, ha félúton repülés közben, eme részecske antitestbe avagy republiconba ütközik. A filozófus üzenetek küldésére irányuló nagyralátó tervei eme fölfedezés hasznosítására – amikben szerepelt egy kiskirály megkínzása is, azért hogy modulálni lehessen a kibocsátott jelet – sosem lettek részletesen kifejtve, mert épp ekkor bezárt a kocsma.

Terry Prattchet – Mort (16. oldal)

A Mort abban is üdítően különbözik az első három Korongvilág regénytől, hogy igazából csak lokális problémákkal foglalkozik. Bár a főhős a könyv jelentős részében aggódik azon, hogy kizökkentette a kiszabott irányából az időt, a teret, a történelmet meg ilyen lényegesnek tűnő dolgokat, de közben a Korong, az idő meg a történelem egy nagyvonalú vállrándítással módszeresen elkezdi rendberakni magát. Ha Mort nem küzdene igazából senkinek fel sem tűnne a hiba amit okozott.

Mort azt hitte, hogy a történelem úgy hánykolódik, mint egy ki nem feszített acélkábel, nagy, pusztító lendülésekkel dobálva magát előre-hátra, keresztül-kasul a valóságon.

A történelem nem ilyen. A történelem olyan gyöngéden gombolyítja le magát, mint egy vén szvetter. Számosszor megfoltozták, megstoppolták, újrakötötték, hogy rápasszoljon különböző személyekre, egy dobozban belökték a cenzúra mosogatója alá, hol majdan fölvagdalják a propaganda porrongyaira, mégis a történelem – végső fokon – sikerrel fog visszaugrani régebbi, ismerős formájába. A történelemnek az a szokása, hogy megváltoztatja azokat az embereket, akik azt gondolják, hogy ők majd megváltoztatják őt. A történelemnek mindig akad egy pár trükkje eldugva kirojtosodott ujjában. Hiába, vén róka már.

Terry Pratchett – Mort (104. oldal)

És ez jó volt. Nem kell mindig megmenteni a világot, elég néha csak arról olvasni, hogy milyen nehéz egy gyereknek felnőni, szerelmesnek lenni és megtanulni a felelősség vállalást. Igazából a Mort erről szól, mégpedig olyan módon, amit tökéletesen megért egy 14 és egy 37 éves is. (Már, ha az a személy én vagyok, akkor biztosan.)
A Mort az a kötet, ahol sikerült a humoros fantasyn felülemelkednie Pratchettnek és valamivel többet letenni az asztalra.

Pontozva a Mort 10/10. Egy tökéletes könyv, szórakoztató, néhol elgondolkodtató és nagyon humoros, az a jófajta, fanyar és nem öncélú humor, amit én imádok. Zárásnak ebből egy utolsó gyöngyszem:

Ankh-Morpork korábban számos kormányzati formával kísérletezett, míg végül kikötött a demokrácia azon variánsa mellett, ami “Egy Ember, Egy Szavazat”-ként volt ismeretes. A Patrícius volt az Ember, övé volt a Szavazat.

Terry Pratchett – Mort (129. oldal)