Eszter Könyve

1

A teakonyhában a mikró megint gusztustalan. Valakinek belerobbant az ebédje, de csak tessék-lássék takarította ki maga után. Ha nem undorodnék attól, hogy ebben kell megmelegítenem az enyémet, hagynám a fenébe. Erre vannak a takarítók.

De hát én olyan lettem, mint anyám. Belém verte: Eszterke, ha valami kiömlik, helyből fel kell törölni. Ha odaszárad, már sokkal nehezebb lesz!

Így aztán én, Eszterke, negyvenhárom évesen is a mikrót kotrom valaki más után, mert anyám ott ül a fejemben. Vajon majd a lányom is így lesz ezzel? Én fogom neki tönkretenni az életét, a legjobb pillanatait?
Ezt jelenti jó anyának lenni?

Jó anya vagyok én egyáltalán?

Megcsörren a telefonom. Az ex-férjem, Gábor. A vállamhoz szorítom a készüléket, úgy beszélünk. Hat körül jön a gyerekekért. A lelkére kötöm, hogy Ákossal nézze át a fizikát. Hallom, hogy megígéri. És hallom azt is, hogy nem figyel.

Vagy most veszekszem vele, vagy majd vasárnap, amikor már késő lesz. És megint én ülök majd a gyerekkel. Lehetek a rossz anya.

Jó anya vagyok én egyáltalán?

Feleségnek úgy tűnik, nem voltam jó. A vonal túlsó végén egy sokadik „halló”, most már kicsit ingerültebben. Elkalandoztam. Most én nem figyeltem oda.

Ezért váltunk el. Nem figyeltünk már igazán egymásra.

Elköszönünk. Leteszem. És akkor hallom a mikróból a mélyről jövő, böffenő hangot.

Az én ebédem is felrobbant.

Újra előveszem a konyharuhát.
Anyám a fejemben.

2

Kicsit csöpög az eső. A zöldnél sietek át éppen, amikor megcsörren a telefon. Luca hív. Az órára pillantok – pár perc múlva kezdődik az első órája. Mit akarhat ilyenkor?

– Szia! – veszem fel, miközben a félvállamról lecsúszott hátizsákot próbálom visszarángatni.

– Elfelejtettem elhozni a tornacuccomat. Utánam kéne hozni.

Sehol egy szia. Sehol egy kérés. Nagyon sok érzelem tolul fel bennem egyszerre. Próbálom nem túl kioktatóan elmagyarázni neki, hogy én sem vagyok otthon, hogy ez az ő felelőssége lett volna, és hogy most bizony vállalnia kell a következményeket.

– Szóval nem hozod el?

Rájövök, hogy az elmúlt egy percben elmondott minden mondatom lepörgött róla, mintha ott sem lett volna.

– Nem.

– Akkor hiányt fogok kapni. Már a hatodikat.

Most mit mondjak erre? Elköszönök az érezhetően megbántott gyerekemtől, és menet közben gyorsan bepötyögök egy SMS-t az osztályfőnöknek: nem száradt meg a mosás után a tesi cucc, elnézést kérek.

3

Becsukom az ajtót mögöttük. Gábor persze késett. Mellékesen kért elnézést érte, hogy érezze a neheztelést, nem hívtam be kávézni. Értette.

Nem bírtam ki persze, és újra felhívtam a figyelmét arra, hogy Ákossal nézzék át a fizikát. Ha valamitől, akkor ettől leszek jó anya. Ákos csak futólag ölelt meg, de közben megígérte, hogy tanulni fog. Olyan jó fiú. Luca már jobban hozzám bújt, és egy puszit is kaptam.

A lakás nagyon csendesnek tűnik ezeken a hétvégéken. A mosogatóba be kéne pakolni, aztán nézhetnék valami vacsorát is magamnak. De nincs sok kedvem semmihez. Eszembe jut a doboz cigi, amiből csak egy szál hiányzik. A gang hívogatóan vár, nekidőlhetnék a korlátnak, és nézhetném, ahogy az emeletek között kígyózik a füst.

Na persze. De mit szólna a szomszédság? Telebüdösítem a lépcsőházat, mint azok a hangos egyetemisták a negyediken. Mindenki utálja őket. Én inkább irigylem talán. A szabadságukat. A fiatalságukat. Hogy még nem azon töprengenek, jó anyák-e, vagy a türelemről és a passzivitásról.

Aztán, ahogy a kezemben tartott cigisdobozon dobolok a körmömmel, rájövök, hogy egyedül vagyok. Ma este lehetek újra az a gondtalan nő, aki valaha voltam. Nem vagyok anyja senkinek. Nem vagyok a felesége már senkinek. Lehetek önmagam is. Akár. Ha merem.

Eszembe jut Dóri. És ez végül segít a döntésben. A cigit visszasüllyesztem a pöttyös táskába, és a fürdőszobába sietek. Megigazítom a sminkemet. Kiválasztok egy kicsit kevésbé konvencionális ruhát, és kilépek az ajtón.

Miközben a zárral bajlódom, a szomszéd furakszik át mögöttem a szűk gangon. Érdeklődik, hogy hova készülök ilyen „csinosban”.

– Még nem tudom – felelem. És nagyon vagánynak hangzom magamnak.

4

Sorban állunk a kávézóban. A vendégek, főleg az egyetemisták, így tíz után kezdenek szállingózni. Mielőtt nekilátnának a jegyzetelésnek meg a könyvek böngészésének, leülnek egy nekik reggeli kávéra. Matricákkal teli laptopok, hosszú kávé, rendetlen papírok az asztalon, élére hajtott könyvtári könyvek.

Dórival leülünk. Kicsit nehéz a sűrűn pakolt asztalok között eléggé kihúzni a széket. Mindkettőnk előtt kávé. Amikor elkezdtünk itt dolgozni – egy másik évezredben –, még a kávé mellé cigi is járt. Mindenhol kékes füst gomolygott. Néha hiányzik. De kinek van kedve kimenni a szitáló esőbe az épület elé?

– De nagyon unom már ezt a hetet! – sóhajtja el Dóri újra. Akár unhatnám is, ha nem érezném ugyanezt. Csak az tartja bennem a lelket, hogy mindjárt vége. Holnap alhatok hosszan, nem kell sivító ébresztőre kelni. Egyetértően biccentek. Ha cigiznénk, most verném le a hamut. De jó lenne egy bláz.

– Hogy sikerült a tegnap esti randi? – kérdezem, tudom, hogy arra vár már reggel óta, hogy erről beszélhessen. Bele is veti magát az élményekbe. Inkább kritizál, mint mindig, de azért jól érezte magát. Még lehetne belőle valami. De nem lesz. Én már tudom. És szerintem ő is. Ugyanaz lesz, mint mindig: egy-két randi, esetleg pár hónap, ha nagyon nekifutnak, de végül sose működik. Dóri nem működik. Már nem tud együtt élni senkivel. A legfontosabb neki a menhelyről mentett kutyája. Nem tudja megosztani a szívét egy férfival is.

Hogy én jobb vagyok-e nála, azt valószínűleg ő jobban tudja. A válás után elvileg könnyebb lenne. Ha csak szexről lenne szó, azt bármikor össze lehetne hozni. De nálam a gyerekek sem könnyítenek a helyzeten. Elég nehezen viselték, amikor egyszer-egyszer próbáltam valakit bevonni a hármasunk életébe. Hogy esetleg újra négyen legyünk. Olyanok, mint Dóri kutyája – gondolom gonoszkodva – csak ők még megjegyzéseket is tesznek.

A kávé elfogy, lassan Dóri is befejezi. Visszaindulunk az irodába. Az éjjel megint beázott az egyik raktár, könyveket kell menteni. Dóri szerint majd jövőre ez is megjavul, jön „Megváltó Péter”, és újra lesz pénzünk. Nem leszünk többé páriák.

Jó lenne, ha igaza lenne. De ha kinézek az utcára, csak Zelenszkij és Von der Leyen néz vissza plakátról, fenyegetően: „Ne hagyjuk, hogy a fejünk felett döntsenek!”.

5

Az ébresztő bántóan sípol bele a redőnyök mögötti halk városi morajlásba. Lenyomom, és várok, hogy megmozduljon az épület, ahogy a Liget felé haladó villamos elzötyög a ház előtt. Úgy tűnik, késik – ezzel egy kis ajándékidőt kapok a lustálkodásra. A hátamra fordulok, az egyik lábamat kiteszem a takaróra. Úgy vissza tudnék aludni, egy pillanat alatt. De már jön a villamos: a padló megremeg, a konyhában ilyenkor a poharak halkan összekoccannak a szekrényben.

Felülök az ágy szélén, a lábam a papucsot keresi. Felhúzom a redőnyt – megint nyálkás, párás reggel, mintha nem is május vége lenne. Hol van már a nyár? A szemközti erkélyen hatalmas vázákban mini kertet tart a szomszéd: eper, paradicsom. Biztos nagyon egészséges, itt, a belvárosi szmogban nevelt eper. Fő az ökotudatosság.

A gyerekeknek is van ébresztőórájuk, de Luca valószínűleg már a csöngés előtt fent van, és tekeri a telefonját vagy a naplójába firkál. Jó lenne beleolvasni abba a naplóba. Jó lenne tudni, mi az, amit nekem se mond el az éppen tizennégybe forduló kiskamasz. Néha megesz a penész, hogy semmi közöm hozzá, hogy valami történik benne, és én nem tudom, mi.

Ákoshoz viszont be kell kopogni. Mielőtt rányitnék, veszek egy mély levegőt. Odabent oroszlánszag és koromsötét.
– Ébresztő, Ákos! – pár éve még odamentem volna, hogy reggeli puszit nyomjak a hajára, de ezt már nem tőlem várják. Legalábbis úgy tűnik.

Benézek Lucához is. Jól sejtettem: az ágy szélén ül, és a füléhez tartja a telefont, azon a modoros, engem különösen idegesítő módon, ahogy mostanában minden tini csinálja. Hangban chatelnek. Mekkora baromság ez már! Vagy írjanak, vagy hívják fel egymást, de ez a hangfájlok küldözgetése teljesen ki tud borítani.

–Szia! – vetem oda és tovább sietek a folyosón, a kamaszok előtt akarok beérni a fürdőszobába.

6

Kicsit spiccesen sétálok ki az előzékenyen kitárt ajtón. A kezem a kabátzsebembe csúszik, keresem a cigisdobozt. De csak egy papírdarabot találok. Rápillantok – az én írásom, kicsit macskakaparás:

„A türelem nem passzivitás. A türelem hit abban, hogy az idő nem ellenünk dolgozik, hanem értünk. Aki várni tud, annak az ígéret nem halogatás, hanem biztos jövő.”

Visszagyűröm a cetlit a zsebembe, és hátrapillantok. Még mindig jóképű. Persze már nem úgy, mint a gimiben. De mi ez, ha nem isteni gondviselés? Hogy mindketten ebben a bárban kerestük ma este a fiatalságunkat? És itt jöttünk szembe – az egykori fiatalságunk megtestesítőjeként.

Türelem. Idő. Biztos jövő?

Felhívom egy kávéra ma este.

7

A pillanat, amikor fellépsz a villamos lépcsőjén, és rámarkolsz a kapaszkodóra, valahogy mindig egy közösséghez való csatlakozás. Fogalmad sincs, ki érintette meg utoljára. Lehet, hogy az a srác, aki épp most törli bele az orrát a kézfejébe. Vagy egy büdös hajléktalan.
– Na! – figyelmeztetem magam. – Nekik is lenniük kell valahol. Szerencsétlenek.
De persze… magamban, megengedőbben is, azért elég gusztustalanok.

A lihegésem csitul, a villamos nagy zökkenésekkel gyorsul. Kicsit előrébb nyomakodom. A hátakon mindenkinél hátizsák, holott matricák figyelmeztetnek mindenhol, hogy vegyük le őket. Senkit nem érdekel. Mindenki lefelé hajtott fejjel pörgeti a telefonját. A fülekben kis pöckök – feketék, fehérek, néha egy-egy lánynál valami rikító szín is megvillan a fülkagylóban. Az új nemzedékek csendes lázadása a szürkeség ellen.

Kapaszkodótól kapaszkodóra haladok előre a fémkígyóban.
– Elnézést, bocsánat – suttogom.
Igyekszem lapjával, élére fordulva csusszanni a csuklóig. Aztán, érthetetlen kis ajándékként, meglátom: az ajtó melletti elsőbbségi ülés szabad. Gyorsan lehuppanok. Nem gondolok bele, ki utazott ezen a plüssülésen előttem. Vagy legalábbis igyekszem nem belegondolni.

A villamos rándul egyet, majd lassítani kezd. Van még tíz percem. Az ölembe tett táskámból előhúzom a könyvem.
Szeretem ezt a táskát. Jó pár éve megvan már, sötétkék vászon, kis fehér pöttyökkel. A cipzárja a tetején már kezd vacakolni, de még talán kihúz pár évet. Jó kis táska. Egy vastagabb könyv is simán elfér benne a mindennapos szükségletek mellett. Amíg a gyerekek kisebbek voltak, elfért benne egy komplett pelenkázó szett is. Cumisüveggel együtt. A cipzár akkortájt kezdte megadni magát.

Kinyitom a könyvet, megkeresem a helyet, ahol legutóbb olvastam, de visszalapozok pár oldalt. Tegnap este már csak olvastam, de nem fogtam fel semmit. Olyan, mint amikor imádkozom, de a szavak valahogy nem találnak visszhangra.

„A türelem nem passzivitás. A türelem hit abban, hogy az idő nem ellenünk dolgozik, hanem értünk. Aki várni tud, annak az ígéret nem halogatás, hanem biztos jövő.”

Előhúzok egy zsebkeményre hajtogatott blokkot, valami apróság volt rajta tegnapról, most a hátuljára írom ezt a mondatot. Kicsit csúnyán sikerül, mozog a villamos. Aztán visszagyűröm a kabátzsebembe.

8

Elállt az eső. A járdán pocsolyák, itt-ott fényfoltok a házfalakon, ahogy a nap előtör a szétszakadozó felhők közül. Talán elsétálok az Astoriáig – jól fog esni.

A sarkon egy Nemzeti Dohánybolt. Belépek, hangosan köszönök. A telezsúfolt üzletben egy rágózó lány megállítja a tévét – Netflix, pillantok oda –, és várakozóan néz rám. Kifizetem a cigit, amit éveken át vettem nap mint nap. Mellé teszek egy öngyújtót is. Igyekszem leplezni a meglepődésemet az árán. Köszönök. Még be sem csukódik mögöttem az ajtó, a tévé már újra megszólal, a rágó újra elindul a lány szájában.

Az üzlet előtt megállok. Letépem a celofánt, kiszedem az ezüst papírt, a galacsinná gyúrt szemetet a koszos kis kukába hajítom. Nem érek hozzá. Borzasztóan sok baktérium lehet rajta.

Megütögetem a doboz alját, az előcsúszó szálat az ajkaim közé veszem. Az öngyújtó kattan. Az első slukk hirtelen megkaparja a torkom, felköhögök. A második már mélyre megy. Lassan tovább sétálok.

A Bródy Sándor utcánál hosszú a piros. Lehamuzok. A túloldalon látom, ahogy Dóri siet el az antikváriumok előtt. Biztos a kutyasétáltatás miatt rohan. A cigi a körmömre ég, elnyomom.

A buszon iskolások tömörülnek. A hátizsákok persze megint a hátukon – alig lehet elférni a szűk közlekedőn tőlük. Vajon az én gyerekeim is így utaznak? – jut eszembe.

Aztán visszatér a korábbi gondolat:
Jó anya vagyok én egyáltalán?