Kepes András: Istenek és emberek
Az Istenek és Emberek egy jó lehetőség volt, amit Kepes András sajnos kihagyott. Lehet, hogy azért, mert ennél több nincs is benne.
A karácsonyfa alatt várt az Istenek és emberek, nagyon örültem neki, mert olyan jó újra keményfedeles könyvet olvasni és nem a kijelzőn pörgetni a sorokat. Ennek örömére bele is fogtam még a két ünnep között és hamar ki is végeztem, hiszen nem egy hosszú mű.
Még gimis koromban egyszer Lovasi monologizált egy koncerten arról, hogy vannak dalaik amiket nagyon jó játszani, de nem biztos benne, hogy jó hallgatni is. Azért eljátszották (arra nem emlékszem melyik volt, sajnos). Hát ez a Kepes könyv ékes példája ennek a problematikának. Olvastam, hogy Kepes elégedett nagyon ezzel a könyvével, elégedettebb, mint a Tövispusztával. Hát én olvasóként elég felemás érzésekkel csuktam be.
Jó olvasni, csak minek
Kezdjük azzal, hogy ezt a könyvet jó érzés felvenni és jó érzés vele üldögélni. Érdekesen megírt, bár néha kicsit modoros, amitől az ember kiesik a sodrásból, de nem bántóan. A végén letenni viszont nagyon bosszantó volt. Indítja a szálakat, azokat el is kezdi csavarni, bonyolítani és aztán az egészet elvágja, ott hagyja érthetetlenül és értelmetlenül. A végére az egész könyv csak egy pár száz oldalra elnyújtott Coelho-bölcseletté válik, miközben megvan benne az esély, hogy több legyen. Kár érte.
Bajban vagyok az olyan könyvekkel, amik érezhetően időtlenek szeretnének lenni, hiszen alapvetően olyan dolgokat boncolgatnak, amik mindig voltak és lesznek is. Szerelem, hatalom, hűség, de közben belevesznek annyira mai történeteket, amik kirángatják ebből a keretből. A NER lovag főszereplő sztorija, a jelenlegi magyar rendszer belevonása a könyvbe szerintem teljesen felesleges és nagyon-nagyon sokat ront rajta. Nem azért, mert nem lehetne a NER-ről szépirodalmat csinálni, már hogyne lehetne, de valahogy a könyv többi részével, ahogy már írtam is, nem passzol össze.
Persze majd eldönti az idő, az utókor, hogy ebben nekem van-e igazam vagy Kepesnek. Azt gondolom azonban, hogy az ő irodalmi munkássága nem fogja kiállni azt a mércét, ami lehetőséget adna erre. Olyan lesz, mint az a sok két világháború közti szerző, akik a balatoni nyaraló polcain porosodnak. Egyet-egyet az ember levesz, netán még ki is olvassa, de soha nem hallasz már róluk. Nem azon múlik, hogy jó-e, időtálló-e egy könyv, hogy mennyire igyekszik magvasnak lenni. Ott van a Cilike, ha már a világháborúk korát emlegettem, a Cilike nem egy nagy művészet, de egész sokat elmond arról, hogy milyen volt akkor a világ, milyen volt akkor a nők megítélése, a lehetőségeik. Valószínűleg nem volt ez célja neki, de amikor tavaly a kilenc éves lányomnak felolvasta a feleségem sok témát át lehetett beszélgetni egy-egy fejezete nyomán.
Coelhoval együtt valószínűleg Kepes is egy lábjegyzet lesz az irodalomtörténet lapjain.
(Kép: 444.hu)