szomorú dolog ez

Reggelente a 61-es villamosról leszállva az Alsóhegy utcán sétálunk el a vasúti átjáróig Cilivel. Ő a nyakamban ül és kommentálja a látottakat, vonatokat, autókat, embereket. Arrafelé rengeteg régi hodály van, néhányból irodaépület lett, mint a Dorottya udvarból, például, de a legtöbbje elég lepusztult. Az egyik ilyen épület aljában van egy ablak, betörve, a rácsok helyett egymásba fűzött műanyag (!) vállfák védik a duhaj elemektől a zugot. Nem sokat látni be, általában lilás ágynemű vigyorog csak rád, de majd minden nap villódzik a tévé fénye. Mindig megbeszéljük Cilivel, hogy talán ma is hallani fogjuk a reggeli műsort. Ha mégsem, akkor pár száz méterre megvan a beszédtémánk:

– Mijért nem ment a tévé?
– Biztos nem kapcsolták be.
– Mijért nem kapcsolták be?

Ésatöbbi… Viszont ma, ahogy közeledtünk a helyszínhez gondoltam tesztelem kicsit a lányt, mennyire ért meg elvontabb dolgokat. Mondtam neki, hogy fogadjunk ma menni fog-e a tévé. Legnagyobb megdöbbenésemre értette, hogy mit akarok tőle és ő arra tett, hogy hallani fogjuk a zajt, én az ellenkezőjére. Mikor nyújtottam fel a kezem, hogy rázzuk le, belecsapott. Aztán megállapodtunk, hogy aki veszít ad egy puszit a másiknak. Nos, én nyertem és nem is kellett mondanom neki, hogy jár egy puszi nekem, lehajolt a nyakamból és arcon puszilt, majd boldogan tette vissza a cumit a szájába.

Ezzel azonban nem volt vége a reggelimeglepetéseknek. Ahogy haladtunk tovább, szótlanabbul, mint a szokásos, mert én a  fentieken rágódtam egyszer csak a következőt hallom:

– Ki fijkálta össze a falat, Apuci?
– Nem tudom, biztos rossz gyerekek. – válaszoltam meglepve
– Szomjú dolog ez. – mondta filozofikusan a lányom, majd a cumit újra a helyére cuppantotta.

Szerző:

Őri András

38 éves webfejlesztő vagyok Budapestről. Két nevelendő gyerek büszke apukája és egy gyönyörű feleség szerencsés férje.