Humans (2015) – 1. évad

Végre egy sorozat, ahol a színészek egyszerűen nem tudnak rontani! Oké, ez persze erős túlzás, de az biztos, hogy a Humans főszereplői, a robot-család megformálói, szerepükből adódóan jórészt pléhpofával játszották végig a 8 epizódot.

A Humans egy remake, egy skandináv két évados sorozat alapján készült, angol-amerikai koprodukcióban. Általában az ilyen filmeket szeretem, főleg, ha a színészi részt az angolokra bízzák és a Humans esetében ez a recept újra bejött. Egy nagyon lassú, hangulat központú sorozatot kaptunk. Cselekménye szinte nincs is. A keretsztori szerint egy párhuzamos univerzumban járunk, ami megszólalásig hasonlít a mienkre csak már vannak benne humanoid robotok.

Asimov óta sok újat nem lehet kitalálni ember és robot kapcsolatáról, Ő már végigzongorázott minden lehetséges esetet. Kikerülhetetlen is a hatása, ha a robotok reakcióit figyeljük, akkor soha nem tudnak újat mutatni. Még akkor sem, ha a sorozat pont arról szól, hogy a robotok öntudatra ébrednek és saját fejük után kezdenek el cselekedni. Az asimovi robotikai törvények negyedik sora, a kiegészítés ezt is megengedi.

A Humans 2015-ös sorozat, és ezzel eljutottunk oda, hogy a robotnak nem kell egy füttyögető bádogládának vagy aranyozott kályhacső gólemnek lenni, mint harminc évvel ezelőtt. A mostani robotok emberszerűek, ha nem dugnák konnektorra magukat alvás helyett, akkor megkülönböztethetetlenek lennének. Leszámítva természetesen a mimikát, a szúrós, egy pontra fókuszáló tekintetet. Én egy hibát tudnék említeni a robotokkal kapcsolatban, hogy az emberszerűségük idealizált, minden sorozat gyártott robot ideális testalkatú. Nem értem, hogy ez miért evidens? Miért ne lehetne egy kövér, vagy törpe robotot készíteni.

A sorozatban szereplő robotok a tökéletes háztartási gép mintapéldányai. Jól főznek, takarítanak, játszanak és foglalkoznak a gyerekekkel, rendben tartják a házat és a családot. Ha bekapcsolják a rejtett funkciót rajtuk még szexelnek is a tulajdonosukkal. A konyhai robotgéptől a babysitteren át a francia szobalányig minden feladatot ellátnak.

 

Ide kattintva spoileres leszek...

A sztori nem ad túl sokat. Egy mindennapi háztartásba bekerül egy csinos szintetikus, hogy a gyakran távollevő anyukát helyettesítse. A család egy része ellenzi a dolgot, de hamar rájönnek, hogy milyen egyszerű az élet a mindenes mellett. Leszámítva az anyukát, aki arra jön rá, hogy simán pótolható, a férje erre rátesz egy lapáttal, amikor bekapcsolja a kufirc módot a robot-lányon. A gyanakvó és ellenséges feleségnek persze igaza lesz, a robotuk tényleg különleges, saját öntudata van, érez fájdalmat és elszakadt a hasonszőrű második verziós társaitól.

A problémák akkor kezdődnek, mikor egy másik érző robot (akit egy kuplerájban rejtegetnek) bedühödik és megöl pár embert. A rendőrség a robotok nyomába ered, a feleség összehaverkodik a szobalány robottal és női szolidaritásképp átveszi a sorsuk intézését. Egy kis bonyodalom után, megannyi lezáratlan szállal tekintünk boldogan a következő évad irányába.

A robotok mellett volt egy teljesen átlagos angol család, akiknek a mindennapjaik borzasztó érdektelenek. Sőt ők maguk is azok. Olyan átlagemberek, mint bárki más. Bár élvezetes volt kicsit nézni az ő bajaikat, dehát mennyire lenne ez érdekes? ahhoz viszont, hogy elfoglalják a karaktereik a helyüket a sorozatban, az anyuka, mint vezető a nagylány, mint hacker, az apuka, mint balfa… izé, balfék, egyik pillanatról a másikra kell nagyot, szinte karakter idegent változni. Leszámítva az apa karakterét (megformálója Tom Goodman-Hill), aki végig egyformán kisstílű.

Mattie (Lucy Carless) és Laura Hawkins (Katherine Parkinson)
Mattie (Lucy Carless) és Laura Hawkins (Katherine Parkinson)

Kezdjük a nagylánnyal, Mattie-vel (Lucy Carless). Az első részekben alapvetően robot ellenes, és hackert játszó kis tini. Valójában egy Internetes fórumról tölt le kódrészleteket és az iskolai robotokat teszi tönkre vele. Ehhez képest pillanatok alatt, profivá válik, ő fejti meg a robotok vezérlő kódjait. Elég gáz az egész, főleg, hogy még igazi robot-aktivistává is válik.

Azt hiszem eredetileg a főszerepet az Anita nevű robotcsajnak szánták, de ezt a pálmát elorozta tőle az anyát játszó Katherine Parkinson. Az ő szerepe ellentétben a többiekkel legalább nem pillanatról pillanatra mond önmagának ellent, szép lassú folyamatban vezetik fel, ahogy elfogadja a robotokat, barátjukká és oltalmazójukká lesz. Egyértelműen az övé a legjobb szerep és az egyik legjobb alakítás.

Mert a legjobb színészi játékot ebben a különös sorozatban egy mellékszereplő hozza, a Dr. Millicant megformáló William Hurt. Az ő szerepe érintőleges, de nagyon sok háttérinformációt ad a világról és a robotokról. Az ő külön kis egyéni drámája történetileg sokkal érdekesebb volt, mint a fő konfliktus, igazi asimovi robot-ember probléma. Szeretettel, elmúlással, elválással és sok fájdalommal. A kedvenc részeim voltak. A robotok közül a legérdekesebb a renegát szintetikus, Karen Voss volt (őt Ruth Bradley formálta meg). Szintén mellékszereplőként alakított nagyot, a partnerével, Peterrel (Neil Maskell).

George és Peter (Dr. Millican)
Dr. Millican

A többi szintetikus és családtag, a nyomozók ott voltak, tisztességesen eljátszották a szerepeiket, de nem különösebben érdekesek. Ahogy egyébként a sorozat sem volt kirívóan jó vagy érdekes. Nagyon gondosan készítették el, látványos és hetente egyszer szívesen elidőzünk ebben a fura problémákkal terhes párhuzamos univerzumban, de ha most vége lett volna egyáltalán nem ér csalódás. Lesz következő széria, de az a gyanúm, hogy változtatniuk kell majd valamilyen irányba, mert ez a csendes állóvíz, a szépen felrajzolt társadalommal a háttérben nem lesz kifizetődő hosszú távon.

Egy tíz pontos skálán én 6,5 pontot adok neki, és megelőlegezem a bizalmam az új évadnak.

 

Szerző:

Őri András

38 éves webfejlesztő vagyok Budapestről. Két nevelendő gyerek büszke apukája és egy gyönyörű feleség szerencsés férje.