Az a kibaszott posta

A sztori ott kezdődik, hogy szeptember 15.-én rendeltünk Anyunak egy új tabletet Kínából. Aliexpress. Újból átélhettem azt az agyzsibbasztó érzést, hogy egy hatalmas, működő globális rendszerben él az ember, már ha nem magyarnak születik.

A csomagot nyomon lehetett követni, hogy merre jár, egészen egy hónappal ezelőttig, amikor megérkezett Ferihegyre. Onnantól homály. Aztán napokkal később jött egy levél, hogy vámügyintézés alá került a csomag, küldjek meg mindenféle adatokat. A levélhez mellékeltek egy e-mail címet és egy útmutatást, hogy mit csináljak pontosan. Ennek a végén megint volt egy e-mail cím, egy másik.

Ezen én már nem csodálkoztam, minden iratot mindkettőre elküldtem. Az egyik el is kezdte feldolgozni, van egy jópofa pluginom, a Mailtrack, amivel elég pontosan látom mi történik az e-maillel. Szóval megkapták, aztán napokig rá sem néztek, aztán rengetegszer megnyitották majd csend. Tegnapig, amikor jött egy értesítés, hogy csomag vár a Postán, vigyek közel 10 000 forintot is.

Így aztán reggel elcaplattam a Postára, és az utamat a fenti bélyegzőn látható 18-as ablakhoz vettem. Volt előttem 8 boldogtalan, akikből kettőt át is irányítottak, hogy ők aztán tuti rossz helyen vannak. Egyikük igyekezett szelíden elmondani, hogy ő tényleg nemzetközi küldeményt vesz át, szóval itt a helye. Elutasító válasz után rezignáltan csak annyit mondott, hogy hamarosan találkozunk. (Igaza lett, egyébként, olyan 30 perccel később, tanú vagyok rá.)

Így aztán érthető, hogy kissé aggódva lobogtattam az értesítőt, nem alaptalanul. Ahogy ránézett a postai alkalmazott, helyből jelezte, hogy rossz helyen járok, hiszen – mutatott rá – ez egy vámolt, tehát fizetős csomag, legyek szíves fáradjak a másik teremben az utcám betűjelének megfelelő ablakhoz. Én felhívtam az Ő kedves figyelmét, hogy a cetlimen az Ő ablaka van feltüntetve, illetve belépéskor egy fél ember magas tábla tájékoztatott arról, hogy nemzetközi küldeményemmel mindenképp balra tartsak (összhangban a cetlivel), de semmiképpen ne jobbra. Oda belföldi levélküldemények ügyében fáradjak, mint T. Ügyfél. Elmondtam azt is, hogy szerintem ez galád megvezetése a T. Ügyfeleknek, de ő csak annyit mondott, hogy sajnálja és kéri a következőt.

Így átfáradtam a másik terembe és ott húztam egy sorszámot (lakcímem utcájának kezdőbetűjével megegyező gomb), majd sorban álltam. Tíz különböző kedélyállapotú ember várt előttem, köztük az a srác is, aki hasonlóképpen járt, mint én. Vártunk, várogattunk. Közben a postások igyekeztek úrrá lenni a káoszon, legalábbis úgy tűnt, mert ha kaptak egy cetlit, akkor fejvesztett futkosásába fogtak, hogy a hozzá tartozó leveleket megtalálják. Elismeréssel figyeltem őket, mert ennyi gyaloglással ez már-már sportnak volt tekinthető.

Végül sorra kerültem, közben kiolvastam a fél Index.hu címoldalt, szóval hasznosan töltöttem a reggelmet. Átadtam az értesítő cetlimet a néninek és amíg olvasgatta gondoltam, hogy ellátom pár kéretlen jótanáccsal a megtevésztés és a feliratok témakörében. Úgy tűnt süket szegény.

Aztán eltűnt és 5-8 percig fájón nélkülöznöm kellett biztató társaságát. Mikor megjelent megértettem miért csaptak le a vámon a csomagra. Egy tablet, főleg amit extra vékonyként reklámoztak meglepően hatalmas csomagolást kapott:

A néni kérte a személyimet, felhívtam a figyelmét, hogy bár a cetlin Őry András szerepel, ám sajnos engem jobbágy őseim után csak a szimpla i betűs Őri illet meg, de ne aggódjon azért ugyanaz vagyok. (Hozzátehettem volna, hogy belsőm igazi nemesi lelket takar, de úgy láttam nem érdekli a genealógiám.) Annyit válaszolt, hogy 9840 forintot kér.

Akkor láttam meg először, hogy ő is ember és nem egy süket android, amikor meglátta a 20000 forintos bankjegyet. Közölte, hogy ugye viccelek és nem fizetnék-e kártyával. Eddigre a kapcsolatunk olyan mélységekbe süllyedt, hogy elhatároztam most én leszek a szopott fasz jobbik oldalán és közöltem, hogy nem.

Nem örült, eltűnt egy kis időre és felváltotta a pénzt, de már nem szeretett engem többé. A neheztelése súlyos ködként ülte meg a posta termeit. Ha csak az eredményt nézzük, akkor természetesen egy szavam sem lehet: a csomagot átvettem. Na de tudjuk, nem a megérkezés, az út a lényeg.

Szerda – elmélkedés az új telefonról

Másfél hete sikeresen pofára ejtettem a telefonomat. A gyerekek nagy aztaaa ordítása közben felemeltem és nem láttam rajta semmi különöset. Még meg is jegyeztem magamban, hogy mennyit kibír és megnyugodva tettem le az asztalra. Alig fél órával később elkezdtem meggyanúsítani a lányomat, hogy összefestékezte, mert fura, vízfestékszerű lila csík jelent meg a kijelzőn. Ő tagadott és hamar felmentettem, mert látványosan nőtt. A tokból kiráncigálva láttam, hogy rengeteg hajszálrepedés van a kijelzőn.

Hát így adta meg magát a készülék majdnem két év után. Szerintem még legalább egy év simán benne volt, ha el nem ejtem, de így jártam. Egy hétre újra belaktam a korábbi Samsung telefonomat, amit nagyon szerettem a mérete miatt. Ez volt az utolsó olyan teló, ami nem egy péklapátra hajazott. Sajnos ezzel aztán vége is volt az összes pozitívumnak vele kapcsolatban, nagyon öregecske már.

Az az egy hét, amíg új telefont szereztem magamnak nagyon tanulságos volt. Egyrészt az első két napban idegbeteg lettem attól, hogy mennyire lassú és kényelmetlen az egész. Nekem a telefonomon van minden authenticator, egy csomó app, ami a napi rutinomat segíti (és monitorozza). Ezek láthatatlanul könnyítik meg az életemet és most lassúak voltak, nyögvenyelősek.

Ott van például az olvasás. Mostanában inkább e-bookot olvasok, a telefonon. Mindig ott van a zsebemben, ha épp időm engedi folytatom ahol korábban abbahagytam. (Ez extrán igaz mióta letöröltem a Facebookot és nem baszok el vele egy csomó időt.) Ezen a kis telefonon nagyon vacak volt olvasni, így aztán a könyvespolc előtt találtam magam és újra papír könyvet kezdtem olvasni.

Aztán végül a Glamour napokon lecsaptam egy olyan telefonra, amit már régóta figyelek, mert nincs rajta gyártói felület módosítás, csak az alap Android. Én meg már nagyon untam a Sony meg a Samsung üzletpolitikáját, akik teleszemetelték a telefon – amúgy is véges – memóriáját egy csomó olyan alkalmazással, amikre soha a büdös életbe nem volt szükségem, viszont ne lehetett letörölni őket. Így aztán most egy Xiaomi Mi A2 telefont vettem, amin Android One fut és amikor bekapcsoltam alig volt rajta valami.

Szépen feltelepítettem annyi cuccot rá, amennyi valóban szükséges nekem és még mindig bőven van helyem mindenre. Egy ideje már igyekszem úgy intézni a dolgaimat (ez talán valahogy sejthető a fentiekből is), hogy a jelenlegi telefonos túlpörgés csak a szükséges mértékben befolyásolja az életemet. Egy rakás alkalmazásnál letiltottam az értesítéseket, úgy használom őket, mint régen az e-mailt, ha eszembe jut megnézem mi a helyzet. Ez nagyon jó arra, hogy a telefon nem ráncigál el egy csomó szituációból, például munka közben is csak az igazán fontos dolgok zavarnak meg.

Az elmúlt héten aztán megtanultam, hogy hiába küzdök én se tudom magam normálisan függetleníteni a telefontól. Ahogy megjött az új kütyü örültem neki, mint gyerekkoromban a karácsonyi ajándéknak és azóta is próbálgatom az új funkcióit, például a lassított felvételes videózást, amiben nagyon egymásra találtunk a gyerekekkel. Buzgón ugrálnak mindenhonnét, aztán közösen örülünk a látványos felvételeknek.

Szóval a telefon menthetetlenül eluralkodott a világ nagy részén, de azért meg lehet próbálni, hogy kicsit visszavegyük a kontrollt felette. Aztán már a részsikereknek is lehet örülni.

Szerda

A thaiföldi barlangban rekedt gyerekek drámája és csodálatos megmenekülése körüli internetes felhajtás teljesen olyan volt, mint a Rádió aranykorában a kútba esett gyerek sztorija. Mindenki erről beszélt, olvastuk a híreket. Leszámítva a feleségemet, aki valahogy kimaradt az egészből és értetlenül nézett rám, amikor elkezdtem erről beszélni.

Az Internet aranykora, vicces.

Túl vagyok az első nagy munkámon, az első igazán komoly munkán az új irodában. Olyasmi, mint amikor egy középkori építőmester átvett egy katedrálist a mesterétől és elégedetten nézi, ahogy a saját ötlete belesimul az eredeti épületbe. Határidő előtt 3 nappal lett meg, persze jön a tesztelés meg minden, de alapvetően nagyot húztam vele. A kedvenc kolléga, aki egyben főnök is vagy valami afféle jelezte is, hogy ügyes gyerek vagyok. Ez a vicceskedő hangnembe csomagolt elismerés tőle nagy szó, kellőképpen át is érzem.

Este olvasgattam a két évvel ezelőtti naplóimat, akkor éppen beszokóban voltam egy másik munkahelyre, próbaidő meg minden és nagyon aggódtam. Már el is felejtettem, hogy mennyire nehezen indult ott az évadom, hogy mennyire bizonytalan voltam, nem szerettem, azt hiszem féltem. Pedig jó hely volt, csak anyagilag gyenge, meg a meló is mondjuk. Maradjunk annyiban, hogy nagyon jó hangulat és kedves kollégák vettek körül. Sokat dobtak a tudásomon és az önbizalmamon meg végképp. Amit most 3 hét alatt lezavartam, az egy sokkal nagyobb volumenű munka volt, mint amikkel ott bemelegítésnek találkoztam és majd beszartam tőlük.

A lányom lement Anyuval a Balatonra kedden, hárman vagyunk itthon, de eddig ez az első este, hogy valóban itt ültünk mindhárman. Hétfőn a feleségem ment el a szüleivel meg a nővérével egy búfelejtő kávézásra, vasárnap meghalt a dédpapa, márhogy a gyerekeinknek dédpapa, nekik nagypapa és apuka. Gyorsan és hirtelen ment el, a mi családunkban ő volt az utolsó a rokoni generációból, elmentek a dédszülők. Szomorú dolog. A harmadik vonalból a másodikba kerültünk. Ez meg kicsit ijesztő.

Szóval tegnap meg a fent említett kolléga vágott hátba, hogy este ugyan menjek már el velük sörözni. Mondom, hogy oké, szívesen, de hova. Mindegy az, mondta, nézzük a meccset. VB van éppen,, a franciák játszottak a belgák ellen. Én eddig sikerrel kimaradtam az egészből, a Google napi doodle-ök voltak az egyetlen engem is érintő események a VB-vel kapcsolatban. Óvatosan mondtam, hogy elmegyek szívesen, de én nem nézek soha focit, nem is értek hozzá. Megnyugtattak, hogy legalább nem fogom bánni, hogy háttal ülök a TVnek.

Így is lett és nagyon jól szórakoztam. Kb hárommal több sört ittam meg, mint terveztem, de a foci csak a meccs végén tolakodott be a képbe, addig a kollégákkal beszélgettünk, utána ettünk egy gyrost és mindenki nagyon vidáman indult haza. Reggel kicsit rogyadozva találkoztunk, de előre nyújtották a kezüket, szóval úgy tűnik, hogy a beilleszkedés utolsó fázisa is pipa.

Egyébként meg vágom a centit: még 2 nap és jön a vakáció!

A Facebook meg a Mérce

Hülye egy helyzet, hogy egy Facebookot védő blogbejegyzést készülök írni. Pont én, aki már nagyon-nagyon régóta igyekeztem a blogjaimon felhívni a figyelmet arra, hogy mennyire veszélyes gyakorlat, ahogy a vállalkozások, kiadók a Facebookra építenek üzleti modelt.

Pár éve igyekeztem bemutatni a blogomon a Sans Facebook projektemet, ami arról szólt, hogy mennyire egyszerű elszakadni a Facebooktól és, hogy egyetlen előnye van, a behozhattatlan: szinte mindenki megtalálható rajta.

De a Sans Facebookkal pont azt akartam elmondani, hogyha az emberek megismernék a többi platformot, mert számtalan alternatíva létezik, akkor megtörhetne az egyeduralom. Ami mindenkinek jó lenne, egyszerű felhasználónak és vállalkozásoknak is. Az utóbbiaknak meg főleg.

Kiadó vagy nem kiadó?

Vannak blogok a sikeres Facebook marketingről és kommunikációról, vannak Közösségi Guruk, akik a biztos ezer lájkot ígérik, de hol vannak ezek az emberek a Facebookon túl? Sehol. Hol van a többi lábuk? Ha a Facebook kiesik, mert egyszer ki fog, akkor hova nyúlnak?

Éppen az elmúlt hónapokban látszik, hogy az internetes melók milyen kiszolgáltatottak és törékenyek. A Google pingvinjei és pandája úgy söpört el egy komplett szakmát hónapok alatt, hogy maguk se értik mi történt. A SEO halott, legalábbis úgy, ahogy eddig ismertük. Fejemet fogva dobálom a spam tárolóba a prémium PR cikkeket és linkeket áruló bombabiztos megoldást hirdető leveleket. Ezeknek a népeknek nincs második lábuk, harmadik meg főleg. Én ebbe a hibába nem akarok beleesni.

Egy lábon álló piac (2013) – creativslave.hu

A múlt évben aztán ahogy kezdett elfogyni a levegő a Facebook körül, egyre többször jutott eszembe, hogy az történik, amit pár éve megjósoltam. Amellett, hogy ez persze olyan volt, mintha hájjal kenegetnének elővettem a blogokat és átolvastam, hogy mennyit tévedtem. Nem keveset, főleg az időtartamokat becsültem jócskán alá illetve a Facebook alkalmazkodóképességét és a tőkeerejét. A riválisok egy jó részét azóta megvette és már ők is neki dolgoznak.

A Facebook nem jótékonysági intézmény

De azzal kezdtem, hogy elég hülye érzés, hogy egy felmentő írást akarok lepötyögni. Pár hete kezdtem el vázlatolni ezzel kapcsolatban, amikor Zuckerberg bejelentette, hogy visszavágják a Facebook oldalak természetes elérését, amitől azok a cégek, újságok, akik a Facebookra építették az egész üzleti modelljüket teljesen bevadultak. Az a második-harmadik láb hiánya bukkant elő, amiről 4-5 éve írtam.

Az egyik leghangosabb ebben a témában a Mérce nevű friss sajtótermék főszerkesztője, Jámbor András. Több megnyilvánulása, cikke volt a témában, kvintesszenciáját adta a teljesen érthetetlenül háborgó felhasználónak.

Jámbor azt nehezményezte, több hozzá hasonló vállalkozó társához hasonlóan, hogy a Facebook egyik pillanatról a másikra változtatott a felhasználási lehetőségein. Amit addig lehetett azt másnaptól nem lehet.

A Facebook azonban soha nem volt jótékonysági intézmény, hanem egy nagyon szépen felépített üzlet. Bár az emberek szeretik elfelejteni, de mindannyian fizetünk a Facebook használatáért, lehet, hogy nem dollárban, de a statisztikai adatainkkal, amiket a Facebook az egyik legjobb hirdetési rendszer alapjává tett. Ha valaha próbáltál már Facebookon hirdetni, akkor pontosan tudod, hogy milyen könnyű, olcsó és eredményes rendszert raktak össze.

Persze már az elmúlt években is fokozatosan letolták az oldalak elérését, de ez egy olyan piaci verseny volt, ahol a legjobbak túl tudtak élni. Most nem ezt kínálja a Facebook, hanem a fokozatos eltüntetését ezeknek az oldalaknak a hírfolyamból.Az egészet olyan cukormázas tartalommal öntötte le Zuckerberg, mint hogy több helyet akar a vitának, kevesebb figyelemvadász tartalmat és kevesebb álhírt akar.De valójában nem szól ez másról, mint a pénzről, arról, hogy azt akarják elérni,  hogy az a szervezet, amely látszódni akar a Facebookon, az hirdessen,  fizessen. Fordítva, az maradjon fenn, akinek van pénze. És a Facebook monopolpozíciójának és erőfölényének hála ezt minden akadály nélkül meg is tehetik.

Jámbor András @ https://merce.hu/2018/01/12/a-mai-az-a-nap-amikor-zuckerberg-elkezdte-kivereztetni-a-civileket-es-a-fuggetlen-sajtot/

Ők ebből élnek. És teljesen érthető, hogy a saját érdeküket helyezik előtérbe. Az tavaly kiderült, hogy az ahogy eddig engedték a tartalommegosztást a továbbiakban nem mehet tovább. Kellett valamit kezdeni a dologgal és érthető, hogy úgy alakították a dolgot, hogy nekik anyagilag is jövedelmezőbb legyen. Ha azt szeretnéd, hogy ezekután is lássák a cikkeidet, termékeidet a Facebookon, akkor fizess érte, azaz hirdess.

De igazából ez az egész sokkal kevésbé lenne húsbavágó, ha az újságok, a blogok, a webáruházak nem csak a Facebookot használták volna. A hangsúly a nem csak kitételen van.

Úgy tűnik nem érte meg ellustálkodni az elmúlt éveket

Ha nekem feltűnt 2013-ban már, hogy ez az egész egyszer gondot jelenthet, akkor azok a szereplők, akik ebből élnek hogy nem vették észre a dolgot? 2013 régen volt, 5 év alatt a Jámborhoz hasonló újságírók, de a kiskereskedők és a többi tartalomgyártó is megtehette volna, hogy edukálja a felhasználóit. Nem lett volna nagy dolog átvezetni a felhasználókat másik felületekre (is). Egy online újság esetében például lehetnének twitter exkluzív tartalmak, ahogy a webshopok is csinálhatnának Pinterest akciókat, meg twitter kuponokat.

És ez nem plusz munka lenne, illetve lett volna. Ez csak a céges életbiztosítás alapja: hogyha a mézesmázos Zuck egyszercsak elkezdi tartani a markát, akkor legyen egy olyan menekülési útvonal, amit helyből aktiválni tudok. A Zuck meg sírjon magában.

Az egyik céges ügyfelünk, akit szintén elég durván érintett a januári változás (webáruháza meg online újságja is van) azt mondta nekem a telefonban, hogy ő nem nagyon gondolkodik a Twitterben például, mert azt úgysem használja senki Magyarországon. Hasonlóan vélekedett a Pinterestről is meg a többi hasonló felületről. Nem tudom, én használom egy jó részüket és úgy látom, hogy egyáltalán nem vagyok egyedüli magyar.

Az való igaz, hogy sokkal több az informatika közeli, meg a marketinges, de azért egyre többen vannak mások is. És a Twitter például egy kifejezetten érdekes felületté nőtte ki magát. Rengeteg érdekes ember van rajta, akik nap, mint nap olyan tartalmakat írnak, amiket nem csak unottan átgörgetek, hanem élvezettel végigolvasom.

Hát ezért nem gondolom, hogy a Facebook lenne a hibás ebben a helyzetben. Elsődlegesen az emberek a hibásak, akik csak ezt az egy felületet használják, de ugyanolyan hibásak, a fent vázoltak miatt, a tartalomgyártók is. Kényelmes volt elhinniük, hogy ez egy ingyen kiadó, aki csak szívjóságból segíti őket.

Viszont talán érdemes lenne levonni a következtetéseket és végre elkezdeni növeszteni azokat a plusz lábakat. Bármikor bármi történhet. És ezt most komolyan nekem kell elmondanom olyanoknak, mint Jámbor András egy ilyen országban, mint a mienk?

Ez egy vicc.

A Bright egy érdekes Shadowrun parafrázis

Miután megnéztem a filmet elhatároztam, hogy erről írok majd pár sort. Az első benyomásom alapján a véleményem sokkal rosszabb volt a Brightról, mint most, két nappal később. Szóval elsőre egy sokkal vitriolosabb kritikát kezdtem el fejben megszövegezni, mint amit aztán most meg fogok írni.

A Bright kifogott a magyar filmkritikusokon

De mielőtt a filmre térnék szeretném elmondani, hogy milyen mélységesen csalódtam a hazai filmkritikusokban. A Galaktika kritikáját leszámítva nem volt olyan filmes oldal a Google első 10 találatából, ami megemlítette volna, hogy ez egy Shadowrun film. 

Én persze szeretem a cyberpunkot, a Shadowrun kifejezetten a szívem csücske, olyannyira, hogy még a rémes regényeket is képes vagyok végigolvasni, szóval, hogy nekem egyértelmű volt a dolog nem meglepő. De ha valaki abból él, hogy filmkritikákat ír, akkor nem árt, ha utánanéz a zsánereknek, ha már nem ismeri őket alapból.

Ilyeneket voltak képesek leírni:

Érződik, hogy David Ayer (a rendező) és Landis idegen vizekre evezett a fantasy köntössel, amely műfajnak még nem ismerik a miértjeit, hogyanjait. 

Puliwood – https://www.puliwood.hu/kritikak/bright-kritika-242175.html

Az IGN egyszerre hasonlítja a Gyűrűk Urához és a D&D-hez a kritikájában. Sajnos ebben az esetben még Sixx is csak addig jut el, hogy "a tündék és az emberek együtt élnek egy kiherélten továbbgondolt Gyűrűk ura-világban".

Szerintem meg a Bright egy telitalálat

Elmondom, hogy szerintem miért végletes mozi a Bright. Ha onnan nézzük, hogy valaki nem ismeri a cyberpunk-shadowrun világot, de valami fura oknál fogva mégsem magyar filmkritikus, akkor egy zsáner zsaru sztorit kap. Jó zsaru meg kisebbségi zsaru, csak itt nem egy fekete vagy latinó a kisebbség, hanem egy ork. Na bumm. Ha szereti a zsarus akciófilmeket, akkor ezt is szeretni fogja.

Ha nem szereti, akkor valószínűleg ezt a filmet sem fogja a jó élményei közé sorolni.

De ha valaki már képben van Shadowrun ügyben, akkor felülemelkedhet Will Smith teljes színészi tragédiájának újabb állomásán és belemerülhet egy igazi Shadowrun sztoriba.

Mert az igazi Shadowrun sztorik, talán az LX-IR kivételével, nem jobbak ennél a filmnél. Egy hangyányit sem. Pont ugyanolyan bugyuta és sablonos krimik vagy akció történetek rendőrökkel, bandákkal, nemes szívű csirkefogókkal. No meg mágiával és eszement kalandokkal a mátrix virtuális terében.

A Bright faszán bemutatta a nagyképű enklávés tündéket, az ork bandákat, a mindenki által utált zsarukat. Hiányzott kicsit nekem a japán multi vállaltok fenyegetése, de ez az egyetlen, ami kimaradt.

Nem láttam a Warcraft filmet, de azt gondolom az lehetett ilyen: a rajongókon kívül a legtöbben csak fanyalogtak.

A Netflixet a legtöbb kritikus nem értette, hogy miért egy ilyen sztoriba, világba ölt sok millió dollárt. Pedig a Bright logikus folytatása a Stranger Thingsnek valahol. A Stranger Things is a nyolcvanas – kilencvenes évek gyerekeinek szólt. Az ő nosztalgiájukra épített, és már látszik: briliáns ötlet volt.

A Bright ugyanez pepitában, igaz szűkebb csoportra lő, de szerintem jól, a papír RPG generációt célozta meg. A Shadowrun pedig azért volt jó választás, mert igazán még senki nem nyúlt hozzá. Egy elfekvőben levő, kiaknázatlan univerzum. Eddig. Mert a Netflix nem törődve a kritikákkal berendelte a folytatást.

Én pedig meg fogom nézni.

Munk Veronika: Kéjutca

A Kéjutcát azért olvastam el, mert érdekelt, hogy a Google algoritmusa miért ajánlgatja olyan kitartóan a számomra. Nem bántam meg.

Minden alkalommal, amikor a telefon megnyitom a könyvolvasót van egy kis könyvajánló sáv, ahova az algoritmus – számomra érthetetlen módon – tesz be könyveket. Azt gondolnám, hogy az ember ízlését igyekszik kiszolgálni az olvasott könyvek alapján, de a kínálat ezt nem nagyon fedi. Egy sportolónő erotikus kalandjai, valami Romana jellegű regény és egy ideje a Kéjutca volt a szentháromság, amivel az ajánlósáv indult.

Mielőtt indultunk nyaralni betáraztam magamnak pár könyvet, a Pesti barokkot, egy számomra ismeretlen sci-fit és ha már annyira ajánlgatta, akkor a Kéjutcát. Gondoltam a nyaraláshoz ez jó lesz. Végül úgy alakult, hogy a Balatonnál egyáltalán nem volt időm olvasni, a tengerparton meg a Pesti barokk terített le. Így aztán már benne jártunk az augusztusban mikor előkerült az e-könyv olvasó és a Kéjutca.

A Kéjutca kellemes csalódás

Őszinte leszek: egyáltalán nem vártam sokat tőle. Ez azért nem volt baj, mert stílusában nem is túl erős kötet, viszont a tartalmában kellemesen csalódtam. Énnekem elég halvány elképzeléseim voltak a prostituáltakról, a legközelibb viszony az a két alkalom volt, amikor megpróbáltak leszólítani. Voltak/vannak elképzeléseim és prekoncepcióim, amiket aztán ez a könyv finoman és értelmesen tett helyre.
Munk Veronika ugyanis nagyon jól, őszintén írta meg a riportjaiból a könyvet. Leírta a saját előítéleteit miközben ügyesen mutatja be a prostituáltak, a stricik és a madámok szempontjait is. Olyan szemszöget mutat ezzel, amit magamtól egyáltalán nem is találtam volna meg. Igaz, nem is érdekelt a téma.

Könnyű ítélkezni mindegyik résztvevő felett és azt hiszem, hogy Magyarországon ezt a társadalom nagyrészt meg is teszi. Nagyon érdekes, hogy mennyire máshogy állnak hozzá a németek, a svájciak mint mi, itthon.
A könyv szereplői Németországban dolgoznak egy kijelölt utcában. Az ember, ha prostikra és piros lámpás negyedre gondol, akkor öntudatlanul is mocskot meg lezüllött alakokat vizionál (vagy legalábbis én biztosan). A bremerhaveni Lessingstrasse viszont egy jól felépített és menedzselt cégcsoportnak tűnik a könyv lapjain. Laza kötődéssel különböző üzletfelek mindenhol, de szervezetten, rendőri és alvilági felügyelettel.

A röpködő – nem kis – összegek olvastán azt számolgattam, hogy ez egy nagyon jövedelmező ipar lehet. Érdekes, hogy a sztorik szerint nincsen olyan lány, aki képes lenne megtartani ezt a pénzt és legalább rövid távon előre tervezni. Nagyon-nagyon más világ ez, de miután a könyv egy kis bepillantást engedett a mindennapjaiba már örültem, hogy több dolgom nincs is vele. Eloszlatott egy csomó előítéletet bennem, de összességében így is nagyon nyomorult életeket mutatott be.

Az mindenesetre biztos, hogy a Google ajánló algoritmusa megnyugodott és végre kikoptak a hasonló könyvek a rendszerből (mostanában Minecraft bibliákat és ilyesmiket tukmál, megőrülök tőle).

Wass Albert: A funtineli boszorkány

Az, hogy Wass Albert munkássága nekem 36 éves koromig kimaradt sokban köszönhető annak, hogy a szerző alaposan átpolitizált jelenség. Túl sok olyan ember tukmálta rám, akikkel nem vagyok egy platformon és nem igen csináltak belőle titkot, hogy meggyőző erejűnek érzik. Pedig egy valamiben biztos vagyok, 36 év tapasztalata alapján: a politikáról csak vitatkozni lehet, de soha nem fogod elérni, hogy a másik fél megváltoztassa a véleményét. Wass Albert: A funtineli boszorkány részletei…

Hanula Zsolt: A világ legbefolyásosabb emberei – ahogy az anno a PC Guruban megjelent (majdnem)

A kétezres évforduló környékén rendszeresen vásároltam én is a PC Gurut és hasonló társait. A fő vonzerőt a mellékelt CD gyűjtemény jelentette. A cikkeket bár átfutottam, de nem annyira a gamer tartalmak érdekeltek, inkább  a fejlesztő és karbantartó szoftverek bemutatása mozgatott meg. (Ebben benne volt az is, hogy a családban, aztán Zsófiéknál is, én voltam kijelölve arra, hogy egyben tartsam a számítógépeket. Ehhez minden segítség nagyon jól jött.) Hanula Zsolt: A világ legbefolyásosabb emberei – ahogy az anno a PC Guruban megjelent (majdnem) részletei…

Inbox by Gmail – jót tett neki az elmúlt két év

Éppen két éve, hogy írtam egy nem túl hízelgő élménybeszámolót a Gmail új felületéről, az Inboxról. Az akkor nagyon új szolgáltatás rengeteg kényelmetlen hiányossággal bírt, amiket azóta kijavítottak. Inbox by Gmail – jót tett neki az elmúlt két év részletei…