A hazátlan ember – Kurt Vonnegut

Majdnem két éve azt írtam a blogomban, hogy újra fogom olvasni az Ötös számú vágóhidat és a Macskabölcsőt, de kihagyom Vonnegut kései műveit. Ehhez képest pont az utolsó, még befejezett könyvét sikerült végigolvasni.

Két hete elég beteg voltam, az igazság az, hogy még most sem gyógyultam meg, köhögök, mint a fene. Szóval két hete elvánszorogtam a dokihoz, de zsebembe dugtam ezt a vékony kis kötetet, mert fel voltam készülve a legrosszabbra.

Mielőtt azt hinnétek, hogy temettem magam: szó sincs róla. Csupán már megtapasztaltam a rendelőben, hogy a jól megtervezett és kivitelezett beteghívó rendszert milyen szimplán barmolja szét az asszisztens. A doki ajtajánál egy kis tartóban kártyák vannak, laminált nyomtatott papírok, amiken két oldalt egy-egy vonalkód van. Az egyikkel a nővérhez a másikkal az orvoshoz tudsz jelentkezni. Tökéletes rendszer lenne, sajnos a gyakorlatban a nővérke össze-vissza hívogatja be a betegeket. A múltkor én orvoshoz mentem, 1 fő volt előttem, a nővérhez hatan vártak. Pechemre az én számom elég magas volt, és mint rájöttem a nővér sorrendben hívja be az embereket. Vagy nyolcan jutottak be előttem, köztük olyan is aki utánam érkezett. És mind a nővérhez mentek. Az orvosnál több, mint egy órán át egy darab várakozót jelzett a rendszer: engem.

Ebből talán már érthető, hogy miért vittem magammal könyvet. A tapasztalataim alapján a hideg élelem is indokolt lett volna.

Hogy mi akar lenni a hazátlan ember, azt nem tudom megfejteni. Úgy tűnik nekem, hogy Vonnegut egyik legnagyobb baja az volt íróként, hogy sosem volt más témája, mint önmaga.

Ezt megértem egyébként, pár évvel ezelőtt elhatároztam, hogy írni fogok, legalább egy novellát, aztán majd meglátjuk. Nekiláttam, hogy ötleteljek és rájöttem, hogy nincs témám. Írni az írásért, erre remek ez a blog, kiélem a grafomániámat. Hol jobban sikerül, általában vacakabban, de jó, mert engem feszít az írhatnék. Szóval ültem egész hosszú időket egy jegyzettömb felett és megpróbáltam kreálni valami sztorit, amit elmesélhetnék. Csak ez nem így megy.

Vonnegutnak, ha úgy vesszük, szerencséje volt, történt vele egy csomó dolog, amit megírhatott. És tök jól írt. Ez a vékony füzet is, amellett, hogy igazából semmiről nem szólt, halálosan szórakoztató volt. Talán valami életösszegzésként fel lehet fogni, de ha az, akkor csak sajnálhatjuk Kurtöt: szörnyű csalódott ember lehetett.

A művelt kémikus

Viszont volt pár pont, ahol mély rokonságot éreztem az íróval. Szeretem benne, hogy egy tudományos irányból néz a világra, miközben nem szakbarbár. Egész életemben azt tapasztaltam, családban, iskolában, mindenhol, hogy az emberek a technológiai érdeklődést szakbarbárságnak, kockaságnak tekintik, de semmiképp nem tartják összeegyeztethetőnek egy kulturális érdeklődéssel. A gimis osztályom egyik legjobb tanulója, aki alapvetően reál beállítottságú volt, de színjeles tanuló, kiröhögött, mikor felajánlottam neki egy színházjegyet. Hogy Ő, színházba?!

De a munkahelyemen is ezt látom. A kollégáim, egy kivétellel, műveletlenek vagy jobb esetben is félműveltek. Én vagyok a csodabogár, mikor igyekszem választékosan megfogalmazni a szövegeinket. Néha fáj hallgatnom, olvasnom az irományaikat.

Vonnegut ezt írja:

Szerintem azok a regények, amikből kihagyják a technikát, ugyanolyan torzan mutatják be az életet, mint ahogy azok a viktoriánus regények tették amikből kihagyták a szexet. (A hazátlan ember, 24. oldal)

Szívemből beszélt. De az az igazság, hogy leszámítva még egy eszmefuttatást, amit a természeti népekről írt (nem csodálja, hogy kihalnak, hisz primitívek) több közös pontot nem tudok felmutatni Vonneguttal. Én nem hiszem, hogy az ő szkeptikus, apokaliptikus emberiségképe az igaz. Én vele ellentétben hiszek a fejlődésben, azt gondolom, hogy ez a természetes folyamat: probléma és megoldás egymásutánisága. Úgy gondolom, hogy ez nem állhat meg, ha nincs megoldás a problémára meghalunk. Ha nincs probléma nihil van és kihalunk. És én úgy gondolom, hogy bízhatunk magunkban, az elmúlt évezredekben mindig megoldottuk a problémáinkat és egyre fejlődött a Föld, élhetőbb, finomabb.

Szerintem jobb ez a világ a vártnál, Kurt meg egy megkeseredett csóka volt, aki sosem tudta kifutni az igazi formáját.

Szerző:

Őri András

38 éves webfejlesztő vagyok Budapestről. Két nevelendő gyerek büszke apukája és egy gyönyörű feleség szerencsés férje.

One thought on “A hazátlan ember – Kurt Vonnegut”

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.