Lehetett volna máshogy
Kint voltam pénteken az Országház előtt, részeként annak a nem túl sok embernek, akik még – ki nem mondva, de – utoljára elmentek lezárni a tanárok és oktatás vs. NER vitát. Nagyon-nagyon régi történet ez, nem is tudom hirtelen mikor voltak a kockás inges tüntetések, de annak van most vége. Valójában érthetetlen számomra, hogy mi értelme volt leszabályozni a tanárok sztrájkhoz való jogát, hisz amúgy sem éltek vele, de ez történt. Évek alatt lefarigcsálták a sztrájk törvényi kereteit, most elérik, hogy aki marad még a pályán már azt kell mérlegelje, hogy megéri-e a kirúgás egy értelmetlen tevékenységért.
Ez nem szakmai, hanem közügy, azaz politika
Magyarországon elbukott a demokrácia, így aztán az oktatás sem a társadalom irányítása alatt áll, hanem a kormányzó elitében. Senki másnak nincs tényleges lehetősége beleszólni és formálni azt. Persze van egy elbábozott rendszer, ami egy ideig még úgy csinált mintha, de ezt mára már nem túl nagy erővel immitálja. Ezzel az elbábozott hatalommal igyekeztek egyezkedni a tanári szervezetek, kár hogy a kiindulási pont hibás volt: a problémákat nem akarta megoldani a rendszer ő a fenntartásukban volt érdekelt. Az, hogy az egész rákfenéje a kormány és az őt adó párt(ok) teljesen egyértelmű mindenkinek, akinek az agya nagyobb a szúnyogénál, de mégis, mint minden másban, eljátszotta az ország, hogy nagyon szakmaiak vagyunk és nem politizálni akarunk, hanem szakmai ügyet megoldani.
Ilyen Magyarországon nincs. Tessék felfogni: itt minden politika.
Az első két-három alkalom után fel kellett volna ismerni, hogy a szakmai problémák megoldására csak politikai válaszok vannak: le kell váltani az országot a szakadékba vezető kormányt és újat tenni a helyébe, akivel lehet érdemben tárgyalni.
Politikailag is megokolatlan
A tavasz folyamán azért elkezdett összeérni Budapesten a kormánykritikusság és a tanári tiltakozás, ez főleg a diákoknak volt köszönhető. Nagyon lendületesen álltak bele a témába, jó volt látni ahogy félresöpörtek egy csomó mindent. Pont ebből a „fogalmam nincs hogyan, de nyomjuk” mentalitásból következett egy kínzó érzés, ami mindig elővett amikor ott álltam közöttük, hogy jó-jó, de mi lesz most?
Becsatlakoztak a Momentum kordonbontásaiba, nekivezették a tüntetőket a Fidesz székháznak, majdnem 100%-os részvétellel ott voltam velük, de egyik esetben sem láttam, hogy mi fog következni ha esetleg átverekszik magukat a rendőrök kordonán. Az egyik helyen egy szép tölgyfa(?) kapu várta őket, felette Karmelita felirattal, a másiknál meg vasrács. Oké, lekűzdik azt is és bejutnak az épületbe (ami üres). Mi történik? Szétverik, oké. Mi változik meg ettől? Pont ugyanaz a probléma, mint régen a Parlament előtt, amikor ordibáltak, hogy menjünk be, menjünk be! Na, és akkor mi lesz?
Mert, hogy ettől a pedagógusok és az oktatásügy helyzete nem változott volna egy jottányit sem, az biztos.
Szokás arra mutogatni, hogy 2006-ban pár felgyújtott autó egy elkötött tank és a kibelezett MTV székház megcsinálta a változást, de valójában nem. Pár hónap zavargás után két év kormányzás következett. A Fidesz nem az utcáról váltotta le az MSZP-t, hanem átadták nekik a kormányzást. Lemondtak róla.
Ki lehet menni az utcára. Meg lehet mutatni, hogy mivel nem értünk egyet, de ez önmagában változást már 13 éve, de korábban sem hozott. Főleg nem ha csak ennyien teszik meg. A tanárokra visszatérve: nem az utcán kell megmutatni, hanem a tantermeken kívül. Egy fegyverük van, de az megvan évek óta csak nem használják: hogy leteszik a fegyvert. Kollektíven. Hívjuk sztrájknak, felmondásnak mindegy. Ha sokan csinálják fájni fog. És csak úgy működik ha fáj.