
Cili orrát tisztogatom. Cili: – Nagy cicakaki jan benne? Én: – Igen, elég nagy. Cili: (mutogat az orrára) Ott jan. Ott mászik benne. Én: – Ez nem mászik Cilike, mert nem élőlény, hanem csak egy ilyen ragacsos izé… Cili: – (tovább mutogat) Itt jan, itt jagadozik!

A munkám egyik legvidámabb része, mikor a céggel kiállításokra megyünk. A kedvencem mind közül a Temofeszt, őszinte, nem céges beszámoló következik.
Reggelente a bölcsibe tartva Cili mostanában énekelget a nyakamban. Ma sikerült felvennem, ahogy a Gólya, gólya, gilicét skandálja.
Cili uborkát eszik, majd megkínál, és a számba ad egy darabot: „- Én adom, mejt te jeeszed magad!” 🙂
– Ki fijkálta össze a falat, Apuci? – Nem tudom, biztos rossz gyerekek. – válaszoltam meglepve – Szomjú dolog ez. – mondta filozofikusan a lányom, majd a cumit újra a helyére cuppantotta.

Az elmúlt hetekben kicsit új irányt vett a kapcsolatom Cilivel, belekényszerített a nevelő szülő szerepébe. Nehezen viselem.
Már nyár vége táján úgy éreztem, hogy nem ártana kicsit leadni a súlyomból. A kilókkal igazából általános iskolás korom óta küzdök, de 5-6 éve túl nagyra növeltem a pocakomat. Cili születése után általam is érthetetlen okokból leadtam pár kilót és egész jól érezte magam a bőrömben. Olyan 110 kg körül állt meg a érthetetlen fogyás…
Cili a nyakamban ül, igyekszünk elérni a 86-os buszt, de a piros lámpa feltart. Jobbra tőlünk valami reklámtáblát hegesztenek. – Nézd Apuci, mit csináj a bácsi! – Ne nézz oda Cili – válaszolom – megfájdul a szemed. Miközben magyarázom neki, hogy mit csinál a bácsi és miért fájdul meg a szeme, azon gondolkodom, hogy igazából…

Legalább volt egy ember(ke) a városban, aki ma reggel élvezte az időjárást.