Miért volt értelmetlen a tegnapi százezres tüntetés?

Én eredetileg nem terveztem kimenni erre a demonstrációra, mert nem igazán értettem egyet azzal a főleg zavaros és iránytalan katyvasszal, amit célkitűzésként leírtak. Aztán elkezdték listázni a civileket a héten a kormánypárti sajtóban és ez megmozdított bennem valamit. Az csak a hab a tortán, hogy a listán több ismerős, barát vagy családtag neve is feltűnt. Így aztán úgy éreztem, hogy az a minimum, hogy értük, meg a civil társadalomért sétálok egyet.

A sétálás után mi hazaindultunk a feleségemmel, de éjjel még ránéztem az összefoglalókra és nagyon-nagyon csalódott lennék, ha lettek volna bármiféle elvárásaim. Így viszont csak egy rövid(?) gondolatmenetet szeretnék, figyelmeztetésképpen.

Itt nem történt választási csalás, tényleg nem

Egy dolgot szeretnék gyorsan leszögezni az elején: szerintem a választások körül alapvetően rendben volt minden, a Fidesz nem csalt, még ha jól is esik erre kenni a brutális pofont. Értem, hogy a zakó utáni gyász feldolgozásának ez az egyik formája, voltak olyanok is ebben az országban akik hasonló lelki állapotukban hidakat zártak le.

Voltak inkompetens szavazatszámlálók és láthatólag gyenge a rendszer, rohadtul ráférne, hogy átszervezzék, de csalás nem történt. Az ország szavazóképes állampolgárainak a 70 százaléka megjelent egy hete az urnáknál és a 49%-uk a Fideszre szavazott. Ez a jelenlegi választási törvényben elég a kétharmados győzelemhez.

Ez lehet, hogy nem tetszik, hogy sokaknak aránytalannak tűnik, de felhívnám a figyelmet, hogy erre a rendszerre bazírozva akartak még ugyanezen emberek Fideszt dönteni mindössze nyolc nappal ezelőtt. A rendszerről lehet vitatkozni, szerintem érdemes is lenne, de jelenleg ez van ezt kell szeretni.

A valószínűtlent összekeverni a lehetetlennel

Azt is értem, hogy tényleg sokan voltak, akik túlzott reményekkel voltak az ellenzék eredményét illetően. Volt egy erőteljes reménykedő hangulat, amire szerintem – ahogy ezt többször le is írtam – semmi alapunk nem volt, de a tömegpszichózis felfokozta ezt.

Most ez üt vissza. Ha mindenki sokkal reálisabb elvárásokkal ment volna neki a választásoknak, akkor kisebbet koppant volna. Én például abban reménykedtem, hogy nem lesz kétharmad, de azt nem reméltem, hogy nagyon nem lesz, csak hogy kicsit épp lemarad róla a Fidesz. Ennek ellenére nagyon szomorúan láttam az eredményeket vasárnap éjjel.

Egész héten mindenhol az értetlenkedés vett körbe. A munkahelymen, a családomban, a sajtóban, bárhova néztem senki nem értette, hogy mi van. Mi történt. Erre jött a hír, hogy csalások, meg újraszámolás és hogy tüntessünk az új választásokért.

Én nem nagyon hiszem, hogy jól járnánk az új választásokkal. A jelenlegi ellenzéki pártok kínkeserves izzadságszaggal tudtak egyáltalán ennyit elérni hét napja. A felfújt lufijuk hangos durranással eresztett le és ha most neki kéne esniük újra ugyanennek nem szereznének 5 százalékot sem. Nem lenne aki a vesztesre szavazna, pluszban két nap alatt kifakadt az összes egymással szembeni gyűlölet gennye, ami megakadályozna bármi kooperációt. Én azt javasolnám az ellenzéki választóknak, hogy ragaszkodjanak ehhez az eredményhez. Négy évig ez a maximum amit elérhetünk. Ezt vakargatni csak még fájdalmasabb eredménnyel járna.

Elkopik, ha nem sikeres

És akkor a sok kitérő után visszatérnék a tegnapi tüntetéshez. Az elmúlt nyolc évben igazából egy sikeres tüntetéssorozat volt: a netadós. Megoszlanak a vélemények, hogy mitől ért el hirtelen sikert, nekem az a véleményem, hogy meglepő volt és egy pillanatra a Fidesz megijedt. Aztán hamar rájött, hogy felesleges volt és attól kezdve ezt a hibát nem követték el újra. A további tüntetés sorozatok így aztán szép lassan elüresedtek és egyszerű feszültség levezetőként működtek, egy szelepként, ami fél évente szisszen egyet és egyben tartja a túlnyomásos rendszert.

És ez baj.

A demonstrációknak kéne legyen egy reális célkitűzésük, ami elérhető. Ami tényleges sikerként elkönyvelhető. Értem, hogy mindenki azt szeretné, hogy „orbántakaroggy”, de ezt így nem lehet elérni. 

Amikor az ember gyereket nevel hamar megtanulja, hogy csak olyat szabad feltételként adni a gyerkőcnek, amit be tudsz és be akarsz vele tartatni. Ha azt mondod neki, hogyha nem pakolja össze a játékait, akkor kidobod őket a kukába, akkor az csak azt eredményezi, hogy mindenki fejjel rohan a falba. Ha meg nem teszed meg, akkor legközelebb már nem lesz hatása a fenyegetésnek és az egész szép lassan elkopik.

Ez van az eredménytelen tüntetésekkel is. Ha kimész hetente és azt mondod, hogy „monnyonle”, akkor ez hamar unalmassá válik, hiszen nem mond le, sőt, csak röhög rajtad. Ő vidul Te meg egyre vörösebb fejjel üvöltesz, mint egy barom. Viszont a következő alkalommal már kevesebben is mennek el és ordítják, hogy „monnyonle”, mert mindenki érzi, hogy ez felesleges időpocsékolás. Aztán egy idő után már csak egy pár száz fős csoport lesz a sok tízezrekből, akikben egy nagy adag keserűség marad csak.

Ezért tartom ordas baromságnak mindazt ami tegnap elhangzott. A „monnyonletől” a jövő héten újra itt találkozunkig. Minek? És akkor mi lesz, a jövő héten? Új választást fog kiírni a köztársasági elnök? Dehogy. Lemond az Orbán? Ugyan. Összefog az ellenzék? Ez lassan az a mondat, aminek az a párja, hogy egy zsidó egy náci meg egy kommunista bemegy a bárba…

És ha mégegyszer meghallom a szabadság köreinek az emlegetését szervezek egy kibaszott tüntetést, hogy ezt a kifejezést tiltsák be.

Tudom, hogy semmi konstruktívat nem tudtam ajánlani a fentiekkel szemben, pedig írtam pár száz leütést. Csak azt szeretném elmondani, hogy a saját nyomainkban haladunk, körbe és körbe. És ennek az lesz az eredménye, hogy 2022-ben egy áprilisi napon megint nagyon csalódottak leszünk mindannyian.

Szerintem most le kéne nyugodnia mindenkinek egy kicsit és nem dühből meg gyászból cselekedni, hanem hagyni hogy lássuk mi várható és abban megtalálni az új lehetőségeket. Az újakat, amik karakteresen különböznek mindazoktól, amikkel az elmúlt nyolc évben állandóan pofára esünk.

Akkor most jöhetnek az anyázós kommentek.

(Borítókép: index.hu)