A kiteljesedett „együtt a család” para

Ha elmondom, hogy van egy családi nyaralónk a Balatonon az mindig jól hangzik. Kellemes nyáresték, forró délutáni strandolások, őszi kirándulások, téli korcsolyázás képzik meg a hallgatóság előtt. Előttem meg ha meghallom, hogy Bélatelep szóba kerül leginkább az idegeskedés, sértődés és veszekedés.

Az én elképzelésem a nyaralóról az élni és élni hagyni elvei mentén mozognak. Egy családi nyaralóban én azt tartom remeknek, ha akkor vagyunk együtt benne, amikor jólesik, nem pedig kötelezően: mindig. Mivel a család jelen állásában 5 házaspárt (vagy nemsokára azzá levő társulást) és 3 kiskorút tartalmaz ezért szerintem nem ördögtől való gondolat, hogy a szűk családok is részesülhessenek az egyéni nyaralás élményében. Teszem azt, hogy Péter öcsém és bájos menyasszonya elmehessenek egy hétre, urambocsá 10 napra nyáron a családi romhalmazba, hogy kikapcsolódjanak. Vagy Anyám meghívja az összes havert, akit szeret és csak ők legyenek ott, vagy Nagybátyám a rendes éves két hetét ott töltse a nagynénémmel, meg akivel akarja. Vagy én elmehessek a feleségemmel meg a két kölyökkel egy hétre és egyedül lehessünk, esetleg barátokkal.

Van a fenti felsorolásban egyetlen olyan elem, ami agyament, antiszociális vagy bármi módon sértő lenne egy toleráns családi közösség keretein belül?

A nyár hosszú és mindenkinek beleférne egy hét legalább, amikor ellehet a házban, anélkül, hogy a többiekre nagy megterhelést róna. Emellett még az is beleférne, hogy akik akarnak, azok közösen legyenek lenn. És fent maradnak a hétvégék, amikor persze mindenki ott lehet, ha szereti a tömegnyomort.

A fenti elképzelésemet arra alapozom, hogy mindannyian (nagyjából) dolgozó emberek vagyunk, véges szabadidővel. Ezért lennének hetek, amikor mindenki saját maga rendelkezik az ingatlannal, lennének olyan időszakok, amikor együtt vagyunk ott, és lennének a hétvégék, amikor az megy oda aki akar, hogy kipihenje a heti nagyvárosi nyüzsit.