Tegnap kerültek nyilvánosságra az ügynökakták. Már amennyi. Mert sajnos ez egy nagyon kis szelete a teljes anyagnak. Volt rá 36 hosszú év, hogy minden érdekelt fél hatalomba kerülhessen és kimazsolázhassa azt, amit a legpusztítóbbnak vélt magára nézve. De még a mazsolázás utáni maradék is olyan kétségbeejtő volt, hogy elmondhatjuk: ez volt az egyetlen minimumprogram, amiben az elmúlt 36 év politikai elitje egyetértett: tovább titkolták.
Az, hogy most egy olyan politikai elit került hatalomba, aki a maradék egy részét megmutatja ország-világnak, talán az első olyan érv, amit el lehet fogadni, hogy itt éppen tényleg egy rendszerváltás történik. Mindenesetre a mostani garnitúrát maximum a szülők vagy nagyszülők szintjén érintheti. Ha egyáltalán, hiszen most is volt egy válogatás.
Ahogyan nyilvánosságra hozták, az elég kapkodós lett. A saját maguk által vállalt szimbolikus határidőt sem tudták tartani, és talán jobb lett volna, ha nem ilyen felemás módon kerülnek ki nevek, hanem a teljes aktacsomó kontextussal együtt: egyértelművé téve, hogy a felmerült név besúgót jelöl, megfigyelt áldozatot, vagy valakit, akit zsarolással kényszerítettek.
Én korábban sem voltam meggyőződve róla, hogy ennyi idővel az államszocializmus bukása után van-e értelme még ezzel társadalmi szinten így foglalkozni. Talán meg kellett volna hagyni a történészeknek: egy erre a célra alapított kutatóintézet oknyomozó, elmesélt történelemként tárhatta volna fel az adatokat. Egy térképre helyezve a neveket és a sorsokat: kit mikor kaptak el, miért vállalta, mit tett, és mindez hogyan hatott mások életére. Hatalmas anyag, hatalmas lehetőség lett volna egy társadalom valódi önismereti fejlődésére. Érdekes kiállítások, kibeszélő estek.
Mindegy.
Kár azon töprengeni, mi lehetett volna. Ez lett, és ezentúl ezzel a félkész valósággal kell együtt élnie az országnak. Igazi magyar narancs.
Megrázó élmények, magukra hagyott emberek
De kéne, kellett volna erre valami felkészülést, támaszt adni az embereknek. Tegnap este leültem a laptop elé és megnyitottam az adatbázist. Az volt a sejtésem, hogy találni fogok ismerős neveket a felmenőim, a tágabb család és az ismeretségi köröm között. Természetesen a szűk családdal kezdtem, és volt egy pillanat, amikor a nagymamám nevét láttam megjelenni. Se a születési adatok, se a teljes név nem stimmelt pontosan, de a leánykori és a férjezett nevének egy olyan furcsa egyvelege volt, amitől a gyorsan szkennelő szemem azonnal megakadt… és ott maradt néhány másodpercre az irtózatos súly a mellkasomon. Aztán átfutottam a születési helyet és az évet: nem, egyértelműen nem ő az. Megkönnyebbültem.
De miért éreztem ezt? Másként tekintenék a nagymamámra, ha kiderült volna, hogy jelentett? Sosem tudom meg, mert a jelenlegi adatok alapján a szűk kör tiszta maradt. Csak időben is nagyon távoli rokonok közül találtam kettőt, illetve egy nem vérrokon ismerőst, akiről meg nem tudnám mondani miért, de legbelül éreztem, hogy sáros lesz. Annyira éreztem, hogy a harmadik név, amit beírtam a keresőbe, az övé volt.
Szóval kellene valami igazi segítség arra, miként dolgozzák fel az emberek – köztük idős emberek –, ha kiderül: a szüleik vagy a szeretteik nem azok voltak, akiknek egész életükben gondolták őket. A legtöbb, amit ma kapnak, egy felszínes jótanács: „nyugodtan, beszélgetve dolgozzák fel az új információkat”.
Hát kösz a nagy semmit!
fotó: kormany.hu/ugynokaktak


Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.