Az elmúlt napokban az én buborékomban a költségvetéssel kapcsolatban a művészek adnak leghangosabban hangot az elkeseredettségüknek. Az, hogy a költségvetés megismerése után lesz itten halálhörgés, siralom, már régóta valószínűsíthető volt. Hogy a népszerű(tlen) reklámot idézzem:

– Lett is!

Aztán ma reggel szembejött velem Paizs Miklós írása, amit azért nemcsak linkelek, hanem be is illesztek ebbe a blogba, mert jártam már úgy, hogy a hivatkozott forrás megszűntével az egész írásom értelmezhetetlenné vált.

Kedves Nagy Ervin (merthogy valakit muszáj megszólítanom)!
A választási siker után többen kérdezték, hogy örülök-e. Mondtam, persze, egyfelől, csak az én életemre ez az egész, egzisztenciális értelemben semmilyen hatással nem lesz. A negligált független művészek láthatatlan kasztjába tartozom, akikre nagyon régóta nem látszik igényt tartani a társadalom. Eljönnek az előadásokra sokan, nem ezzel van a baj, hanem azzal, hogy teljesen elfogadott, ha egy (akár sikeres) művész amolyan félhomlessz életet él (kell, hogy éljen), ahol pl. a fogorvos egy távoli, elérhetetlen álom, és ahol általában nem látszanak érteni, hogy 2500 vagy 5000 Ft-ot legfeljebb tiszteletlenségi díjnak nevezhetünk. (Ha reggel 8 körül elindulok az Öreg hegyről előadásra, akkor másnap fél 11-re érek haza, ezzel tessék matekozni).
Konkrétumok nélkül: van egy előadás, amit előadhattunk háromszor egy önkormányzati intézményben.
Volt szerződés, de még nem látszódott, hogy hogyan működik majd az együttműködés a gyakorlatban.
Hiába hozzátartozója a színházunknak egy hirdetésoptimalizáló szakember, kérték, hogy ne hirdessünk, nagy az elérésük. Volt 15 ember. A fellépti díj 2500 Ft/fő lett (a nullák számát ellenőriztem).
Aztán engedték, hogy hirdessünk, és láss csodát, teltházunk volt. Kb. 200 ember. A fellépti díj 5000 Ft-ra jött ki. (3 nulla, igen).
Abban az országban, ahol egy közpénzből fenntartott intézmény számára az rendben van, hogy egy teltházat teljesítő, a munkát ténylegesen elvégző független társulat, amely még hirdet is helyettük, személyenként 5000 Ft-tal térjen haza, tehát ahol ez egyáltalán megtörténhet, ott nagyon nincs rendben valami.
Magas áfa, nettó-bruttó trükközés (szigorúan a fellépők kárára), egy olyan modell, ahol egy bizonyos nézőszám fölött a nézőszám további gyarapodásával elkezd kevesebb lenni a gázsi, érzéketlenség a fellépők szempontjai felé, a felelősség, a közös kockázatvállalás és ügy (küldetés) fel nem vállalása, a hely helyett elvégzett szakmai munka figyelembe nem vétele, a kiemelkedő teljesítmény (teltház) semmibe vétele, majd a művészeké is, akik szerettek volna szerződést módosítani, hogy ez az 5000 forintos gyalázat többé ne történhessen meg, és ezért a művház már nem kíván velük (velünk) tovább dolgozni. Mint érdekképviselő szakszervezet, egy önkoris intézménnyel szemben elbuktunk.
Mi, kb. tízen, többet akartunk, mint előadásonként 5000 Ft. És ezért nem mehetünk már ebbe a művházba fellépni. Ha teltházat csinálunk, ha nem. Mert ennyire telhetetlen emberekkel nyilván nem lehet együttműködni.
Ervin! Örülnénk neki, ha jutna figyelem a művészvilág kutyáira is. Fellépőknek félár a büfében, fix minimálgázsi, ilyenek. Nyilván rendezhető ez a kérdéskör is, ha van rá szándék. Hogy azok, akik ingyen próbáltak, utaztak saját költségen, semmilyen támogatást nem kaptak, és még teltházat is csinálnak, azok végül ne egy megalázó könyöradománnyal térjenek haza előadás után. Hanem úgy, mint akik a társadalmi szövet szerves alkotóinak érezhetik magukat, nem pedig csak feslő szálaknak ezen szövet szélén, amiknek még a leszakadását se észleli (veszi a lelkére) senki.
Ez itt nem egy feljelentés akar lenni. Azt, hogy kiraknak minket valahonnan, mert pampogunk a pénz miatt, már megszoktuk. (Ez nem általános, azonban megszokott). Biztos hátterű intézménytől azért ez meglepő, dehát jó, értjük. Szóval nem a konkrét esetet szeretném részletesen kiteregetni, hanem azt szeretném, ha az, amiről írtam, nem lehetne gyakorlat többé, illetve azt szeretném, hogy a tisztelt társadalom tekintsen szerves alkotórésznek bennünket, függetleneket, ennek minden anyagi nyűgével együtt.
Aki jegyet vesz, megteszi a magáét. Nekik köszönet. Az elosztási és támogatási hátteret azonban végre rendezni kellene.
Barátsággal stb.

A helyzet az, hogy a Tisza a kultúra területén pont ugyanolyan, mint az előző rezsim volt.

Szerintem a politikának direktben, mecénásként nem is lenne szabad részt vennie a kulturális folyamatokban. Viszont meg kell teremtenie a lehetőséget mindenkinek, hogy ha művészetet szeretne művelni – mindegy, milyen fokon –, akkor megtehesse. Intézményrendszer, aka művház lenne az alap: minden X ezer emberre vetítve egy felszerelt és technikai személyzettel ellátott művelődési ház. És olyan szabályozás, amilyet a megosztott bejegyzésben is megfogalmaznak: méltányos keretek, védett fellépti díjak, kiszámítható jegyárak stb.

A kulturális pezsgés segítése és nem irányítása egy olyan korban, amikor az AI-generálta vackok terjednek, kétségbeejtően fontos lenne. És a másik szempont, amit egy jobbközép-centrista politikus még „használni” is tud: a magyar nemzet egyetlen különlegessége a magas kultúrája. A nyelve és az egyedi, csak itt értelmezhető látásmódja. Ha valami, akkor ennek a megmentése lenne igazi nemzetmentő feladat.

Ahogy a korábbi blogbejegyzéseimben írtam: Magyar Péter kormányának a minősége, az ország jövőjéről való elképzeléseik a költségvetésből láthatóak.

Hát most látjuk.

Borítókép: Tarr Zoltán 2026. október 23-án. Fotó: Papajcsik Péter / Index