A napokban egy ismerős megosztott a Facebookon egy „jó apáról” szóló cikket. A lényege annyi volt, hogy hiába szereti a családját, annyit kell értük dolgoznia, hogy nem is marad ideje rájuk. Ezért sajnáljuk és tiszteljük.

Baromság.

Az a véleményem, hogy meg kell tudnod találni a helyes egyensúlyt a munkád és a családod között. Legyen meg a pénz, de egy idő után már nincs az a pénz, amiért megéri kihagyni az életet az életedből.

Így két gyerekes apaként leírom, hogy én mit gondolok erről az egészről. Első pontként azt, hogy nem tudod kiemelni az apát és teljesen külön kezelni az anyától. Apának lenni csak egy Anyával tudsz és vica versa. Persze vannak esetek, nem vagyok kőkorszaki, amikor egy nő, néha egy férfi egyedül neveli a gyerekét, de olyankor kicsit androgünné kell válni és egyszerre betölteni a két mintát. Működhet, de iszonyatos meló, minden tiszteletem az egyedülálló szülőké. Gyereket nevelni ugyanis a világ legnehezebb munkája. Ha lehántod a folyamatról a sallangot, akkor arról szól, hogy életben kell tartanod egy olyan emberi lényt, aki az első időszakában életképtelen egymagában, de követelőző. Jó csúnyán hangzik. Csecsemőkor után a helyzet egyszerűsödni látszik, pedig csak a súlypontok tolódnak el: amit akkor neveléssel kihagysz vagy elcseszel azt sosem tudod javítani.

Negyvenkettő

Nem a nagy kérdésre adott válasz, hanem az első hat hét. Egy ismerősöm nem régen lett apa és a blogjában az alábbiakat írta:

Alvásmegvonás, energiamegvonás, fokozott fizikai és szellemi feladatok végrehajtása erős pszichés terhelés alatt – a rohamlövész képzés alapjai, melyek nagyban hasonlítanak a gyereknevelés kezdeti szakaszához, csak itt nem tudtunk lekongatni (de azért szerencsére a lemorzsolódási arány sem olyan vészes a szülőknél, mint az elitképzésen). Mindenesetre jódarabig úgy gondoltam nem pilóta hanem kiképzőtiszt lesz a gyerekből… (A pokol öt hete)

Hasonló élményt, talán kevésbé sarkosan megfogalmazva szerintem minden szülő elő tud vezetni. Emlékszem Cili születése után egy hajnalban ültem a kaja után vígan nézelődő lányommal a kezemben és azon töprengtem, hogy miért vállal egy ember második gyereket? Hányszor jutott eszembe ez az élmény mikor Dáviddal ültem hasonló helyzetben. [su_service title="Csatlakozz a Facebookon!" icon="icon: facebook-square" icon_color="#544741"] [/su_service] Az első hat hét embert próbáló időszak, ekkor rázódik össze a szülő és a gyerek. Főleg a szülők. Ahogy Lóriék is írták, az etesd három-négy óránként process valójában nem 3 órát jelent. A gyerek hosszan eszik, büfizik, kicsit ismerkedik a világgal, bekakil, ordít amíg pelenkázod, ordít amíg megnyugtatod, majd elalszik, mert aludni kell. És kb. fél-egy óra múlva vagy kelted vagy kel ő magától. Hiszen idő van. Egy kollégám az egész gyerekhez kelést a feleségére hagyta, azzal, hogy ő dolgozik és aludnia kell. Már jó fél éves volt a második gyerek, mikor egyszer az ebéd közben azt mondta, hogy szegény lány már tiszta zombi. Megsajnáltam nagyon. Persze, mi férfiak megyünk reggel munkába és ott egész nap dolgozunk. Van, hogy szükséges egy kis munka utáni maszekolás, és mikor hazaérünk csak arra vágyunk, hogy pihenhessünk. Az ember, amikor nem szülő még, azt hiszi ez úgy megy, hogy hazaérve egy tiszta lakás, boldogan gügyögő csecsemő és egy vadmacskába oltott házitündér várja. A valóság az, hogy kénytelen vagy besegíteni a porszívózásba, a konyhaszekrényen két hónapos koszfoltok éktelenkednek, a gyerekek pedig egy rakat játék, széttépet papír és vasalásra/mosására/hajtogatásra váró ruhahalmok közt szertelenkednek. A feleség valahol az egész közepén igyekszik utolérni magát és csak Te látod rajta, hogy erre évekig esélye sincsen. A valóság az, hogy ilyenkor rájössz, hogy mekkora mákod van, te reggel elmentél egy olyan helyre ahol az - egyébként kitűnő - Alma együttes helyett a kedvenc zenéidet hallhatod. Ahol felnőttekkel beszélgetsz felnőtt témákról. Ahol az agyadat használnod kell és nem hozzáigazítanod a nyiladozó szellemek igényeihez. (Oké, ez az utóbbi végül is nézőpont kérdése egy-egy munkamegbeszélés után.) Arra jutsz, hogy nem is vagy annyira fáradt és beszállsz segíteni. Már ha szorult beléd emberség.

Időt!

A gyereknevelés embertelen munka és 24/7-ben tolja az otthonmaradást vállaló. Éppen ezért, ha lehet, akkor nem árt néha tehermentesíteni a másikat. Nem mindig megoldható egyébként, de ha van lehetőség rá, hogy elmenjen egyet sörözni a barátnőkkel, vagy egy moziba, akkor támogatni kell az ügyben. Az otthon maradó apának türelemmel kell kivárni, hogy a megszokott rutin minden csínját-binját átadhassa a tapasztaltabb, aztán azt javaslom, hogy csináld a kölökkel, ahogy Neked jó. Túl fogja élni (mármint a kölök) és élvezni fogja a rutin helyett a változást. A gyerekkel töltött időt egyébként is meg kell becsülni, ha te vagy a munkába járós. Én a kislányommal eljárok hétvégente csavarogni. Ez alatt, míg a kisfiam meg nem született, a feleségem kitakarított, néha még magára is volt egy pár perce. Mi jól mulattunk ketten a gyerekkel, ő meg élvezhette, hogy egyedül van.

Persze, ha a közelben vannak a nagyszülők, akkor ők hatalmas segítséget jelentenek, de az én véleményem, hogy a gyerek lepasszolás gyáva megfutamodás. Egy kezemen meg tudom számolni hányszor adtuk le Cilit és Dávidot. Rövid időre ha nagyon kellett, egyébként csak a házassági évfordulónk volt talán kivétel. Az év azon az egy estéjén ketten vacsorázunk valahol. Erről, és ezt a szüleim szomorúan és egyre ingerültebben veszik észre, az a véleményem, hogy nem azért vállaltunk gyereket, hogy lepasszoljuk. Ha már itt vannak, akkor én velük szeretném az élményeimet beszerezni. Pár év és már úgyse akarnak velünk lógni. Szóval, apaként bizony lesz egy másodállásod amikor gyereket vállalsz. Kelsz éjszaka nyugtatni/etetni, segítesz a házimunkában, igyekszel segíteni abban, hogy a nő ne legyen zombi. Ebben persze benne van, hogy egy idő után ketten vagytok zombik. Emlékszem mikor az Egri csillagokban arról olvastam, hogy a török őrök állva alszanak a lándzsának dőlve nem hittem. Ma azt gondolom lándzsával aludni nem kunszt, egész kényelmes lehet. Viszont ebben egyedül maradsz, vagy legalábbis úgy érzed, és közben elég nagy tétben mernék fogadni, hogy életed szerelme is ugyanezt érzi. Egyedül maradsz aban, hogy miután ő kelt fel éjszaka kétszer etetni, te meg csak egyszer mondjuk, utána nem mesélheted el, hogy úgy kikészültél, hogy majd belebólintottál a munkahelyi monitorba. Hogy egy szimpla összeadás/kivonáshoz már inkább nyitod a számológépet, mert sokszor ennyi is megterhelő. A házasságnak szerintem egy igen szép próbája a kisgyerekek, csecsemők nevelése. Tudsz-e elég megértő lenni a másikkal, mikor jössz rá arra, hogy egy ideje már csak a gyereket öleled meg spontán, csak az ő nyakába adsz puszit. Felül kell emelkedni azon, hogy a munkád bár meg van becsülve otthon is, a másik nézőpontjából egyfajta árulás. Csak 8-9 óra. Az semmi. (Meg a vásárlás, meg a patika, meg a nagyot bölcsibe/oviba juttatni, satöbbi.) Embere válogatja, hogy birkózik meg ezzel. Vannak a rossz értelemben vett macsók, akik úgy érzik attól maradnak férfiak, ha kijelentik ez a nő dolga. Nincs kakis pelus, nincs éjszakai kelés, nincs munkamegosztás. Ahogy egy nem rég lezajlott lagzin az örömapa mondta, ez az asszonyok dolga. Ha a kismama blogokat és egyéb lila képződményeket olvassuk, akkor ezek a férfiak rossz apák. Ami vaskos tévedés, lehet, hogy rossz társai a nőnek, de én legalább három ilyen pasit ismerek és imádják a gyerekeiket. Van aki emellett rossz apa is, de nem ettől, az már másik probléma (általában az ilyen férfiak azt várják egy gyerektől, hogy mini-felnőttként funkcionáljon és ez olyan frusztrációt okoz mindkét félben, gyerekben és apában egyaránt, ami tönkretesz mindent). Mégegyszer: az előbbiektől maximum a házasság/kapcsolat részen bukik meg a férfi. Mert szerintem megbukik.

Hozzátenném, hogy mindenkinek, így nekem is megvan a módszerem, amitől úgy érezzük jól csináljuk a dolgainkat. Én igyekszem ebben a dologban (is) helyt állni, de sokszor elrontom. Szóval mielőtt a fentieket öntömjénezésnek venné bárki is, a sorok írója is csak esendő férfi. Attól mert hazaérve igyekszem segíteni még nem kapok lovasszobrot a főtéren.

Bezzegapunak lenni az én olvasatomban nagyon különbözik attól, amit a bevezetőben Bihari kollegina leírt. Az a srác csak szimplán boldogtalan, mert szarul osztja be az életét. Én például álmos vagyok, nem keresek jól, de boldog vagyok. Nem töltök annyi időt a családommal, mint szeretnék, sokszor nem tudom időben megcsinálni, amit tervezek, de összességében elégedett vagyok. Van két szép gyerekem és egy feleségem, akikkel ismerjük egymást. Ha együtt vagyunk, akkor túlnyomórészt békében élünk együtt és nem egymás mellett négyen, mi a bezzegapu, a bezzegannyu meg a bezzeggyerekek.